Őszinte érzések, Hazug szavak...[Szünetel]

1.RÉSZ

Fogalmam sincs, hogy mit követtem el... Semmi rosszat nem tettem, most mégis a kivégzésemre ballagok...

A mai nap is csak egy ugyanolyan unalmas és hosszadalmas kínszenvedésnek indult, mint a többi: ébresztő csörgése, ébredés, készülődés, majd a suli... egészen a 4. órámig. A tanár már éppen a házit adta fel - tehát már nagyon az óra végén voltunk -, amikor bekopogtak a terem ajtaján. Egy végzős diák jött be, hajolt meg már az ajtóban, majd sietve a tábla előtt álló tanítóhoz lépett. A lehető legcsendesebben váltottak pár szót, amit persze az osztály kihasznált és máris hangzavart keltve provokáltak ki a tanártól egy „Csendet!" kiáltást, majd újra visszafordult a srác felé. A férfi végül csak bólintott, majd az osztály felé fordult és megszólalt.

- Chae HyungWont várja az igazgató az irodájába! - pillantott végig az osztályon, keresve azt a személyt, akit már 4 éve tanít, de még mindig ne jegyezte meg az arcát - tehát engem.

Nevem hallatán minden vér kifut az arcomból, hát még akkor, amikor meghallom, hogy hova is kellene mennem! Remegő kezemből leteszem a padra a tollamat, majd ugyanilyen lábakkal állok fel a padomból, hogy a rengeteg szempár kereszttűzében a srác mellé lépdelhessek.

A tanár úgy néz rám, mint aki még sosem látott... talán így is van, hiszen ki vagyok én, hogy számba vegyenek?!? Miután letudta létezésemet egy vállrándítással, újra az osztálynak szenteli a figyelmét, aminek további tagjai ismételten hatalmas ricsajt keltettek a helyiségben.

- Menjünk! - int a még mellettem szobrozó, majd az ajtó felé veszi az irányt, míg én csak leszegett fejjel, némán követem példáját.

Csak cipőtalpaink koppanását hallani, ahogy az előttem haladóéi keményen-, míg az enyémek szinte hangtalanul találkoznak a padlózatként használt kővel... amit már annyiszor ismerhettem meg közelebbről, amit már annyiszor borított vérem, ahonnan már annyiszor kellett küszködve felállnom és ahova megannyiszor vissza fogok még hullani.

Méla gondolataimból egy izmos mellkas riasztott vissza, aminek nekiütköztem.

- Bo... bocsánat! Véletlen volt! - hajolok meg 90 fokban, mielőtt még bármilyen szitokszó is elhagyhatná a száját a szerencsétlenségem miatt. Szinte fel sem tűnt, hogy felértünk a 4.-re. Óvatosan pillantok fel az eddigi vezetőmre, aki csak egy nyugodt mosollyal az arcán válaszol.

- Semmi gond! - mondja, majd megfordul, bekopog az ajtón, majd miután a bennlévő kikiált egy „Szabad!"-ot, kitárja a barna falapot, utána pedig int nekem, hogy menjek be.

Vonakodva ugyan, de belépek a kisebb irodába, ami igazgatóiként funkcionál. Mélyen meghajolva lépkedek óvatosan közelebb Mr. Park asztalához, azonban egy pillanatra megtorpanok, amikor észreveszem, hogy nincs egyedül a szobában, vele szemben még valaki ül, akit csupán a tarkója alapján nem ismerek fel.

- Üljön csak le, Mr. Chae! - inkább parancsnak hangzik a rövid kis mondat, ami elhagyja az igazgató száját, mintsem kérésnek, így szót fogadva ülök le egy másik székre, ami szintén vele szemben van.

Óvatosan pillantok magam mellé, ám először fel sem fogom ki is ül mellettem, előre pillantok, majd miután leesik, gyorsan visszavezetem tekintetemet az iskola egyik nagymenőjére, aki ügyet sem vetve rám szuggerálja Mr.Park-ot és olyan pillantásokkal illeti, amik ha engem céloznának, bizonyára már rég kiszaladtam volna a világból félelmemben.

Azonban az idősödő férfiről szinte leperegnek a fenyegető pillantások, teljesen nyugodt arckifejezéssel kezd el beszélni hozzánk.

- Bizonyára már kíváncsiak, miért is vannak itt! - dől hátra székében, ezzel is tovább feszítve igencsak hajszálvékony, de túlságosan is megfeszített idegeimet. Mit vétettem a sors ellen?!? - Maga, Mr. Shin.. - néz jelentőségteljesen a mellettem ülőre, aki erre befeszíti karjait, ezzel remek rálátást biztosítva izmaira, kezeit szorosan maga mellett tartva kapaszkodik olyan erősen a szék karfájába, hogy ujjbegyei szinte elfehérednek.

- Nyögje már ki mit akar, oszt had menjek a dolgomra! - száját vékony vonallá préselve sziszeg az igazgatóra. Helyette is elszégyellem magamat, hiszen én sosem tudnék ilyen hangnemben beszélni egy jóval felettem állóval.

- Maga éppen csak, hogy nem bukott meg... eddig! Nemsokára itt vannak a vizsgák, de a maga tudása a béka feneke alatt lappang valahol! Ezt azonban nem nézhetem tovább, hiszen rontja az iskola színvonalát az átlagával, nem is kicsivel! Az értelmiségi szintje, az általános legalján megállhatott a fejlődésben a felmérői eredményi alapján! Ezért hívattam ide Mr.Chae-t, aki a mai naptól kezdve heti háromszor fogja magát korrepetálni, szinte minden tantárgyból! - végig tátott szájjal hallgatom, míg az elején csak meglepődve, a végén már teljes sokk alatt állva.

Én? Őt? Korrepetálni? Egy végzőst? Én? Miért is? Szinte lehetetlenségnek tartom az egészet! Hogy korrepetálhatna egy végzőst egy 11. -es? Ráadásul miért pont én? Igaz, hogy nem nagyon akad jobb tanuló nálam a suliban, de nem vagyok egy szociális alkat, ráadásul még senkit sem segítettem ki tanulás terén, hogyan tudnék valakit korrepetálnom így?!?

- MI?!? - akad ki teljesen a mellettem ülő, de míg én csak magamban, ő addig hangosan is kifejti a véleményét. - Biztos nem! Jobb dolgom is van, mint még ennél is több időt eltölteni a tanulással!...

- Nem nyitok vitát! Magának kellenek a jó jegyek, Mr.Chae pedig erre a legjobb választás, iskolánk egyetlen tanulója, aki a megkívánt 9O% tudás felett teljesít! Minden hétfőn, szerdán és pénteken a könyvtárban találkoznak az óráik után! Természetesen szúrópróbaszerűen én is megjelenek majd, hogy lássam, mindketten ott tartózkodnak-e! - szinte az összes szót belerekeszti Wonho-ba, aki fejében szinte hallhatóan kattognak a fogaskerekek, bizonyára valami kibúvót keresve.

Sosem gondoltam volna, hogy az iskola egyik legmenőbb egyénének segítségre lenne szüksége! Azonban azt még mindig nem értem, hogy annyi pénzzel, amennyivel ő és a családja rendelkezik, miért nem valami nagyon jó egyetem egyik professzora jár hozzá korrepetálni?!? Hiszen megtehetik... És amit ők megtehetnek,azt meg is teszik...vagy még annál is többet! Talán a szülei kérték fel az igazgatót, hogy rendeljen ki mellé valakit? De akkor is! Miért pont engem ver a sors! Apám így is kiakad, ha este 7-re nincs az asztalon a vacsora! Ki fog csinálni!

- A szüleimnek lesz ehhez egy-két keresetlen szava! Ahogy magához is! - találta meg végre a hangját a mellettem ülő, akivel lélekben én is tiltakoztam, de hangosan nem mertem felszólalni, csak óvatosan pillantottam az előttünk ülőre, hátha leolvashatok valamit az arcáról. De csalódnom kellett, nem várt görbület jelent meg szája sarkaiban, ami gyanúsan felfelé ívelt, ezzel teljesen felállítva a nem létező szőrt a hátamon.

- Ki kell, ábrándítsam, Mr.Shin! A szülei kértek meg erre, én pedig nem restelltem teljesíteni kérésüket! Szintén ők akarták, hogy a legjobb tanuló segítse önt a felzárkózásban, ám amikor meglátták az évfolyamtársai siralmas átlagait, inkább továbblapoztak és rögtön megakadt a szemük Mr.Chae eredményein. Természetesen azonnal beleegyeztem, hiszen az iskola érdeke, hogy minél jobb tanulók kerüljenek ki a nagyvilágba a szárnyaink alól! - egy újabb tény, amivel elérte, hogy az állam a padlót súrolja, közben pedig el is piruljak, hisz már sokadjára dicsért meg, még ha nem is egyenesen. Sosem kaptam még ennyi elismerést egyszerre... sőt, külön-külön sem! - Van még esetleg valami kivetésük? - nézett ránk, azonban tekintete rajtam csak átsiklott és Wonho-n állapodott meg.

Az igazgató egyértelműen nemleges választ várt, azonban nem azt kapta, amire számított. A mellettem ülő csak idegesen mordult egyet, felpattant a székből, felkapta az eddig földön lévő táskáját, majd kirobogott a szobából, mint valami buldózer. Mindketten csak meglepetten pillantottunk utána, ahogy elrobogott a folyosón, az ajtót nyitva hagyva. Azonban mi alatt én teljesen levesztem a gondolataimban, Mr.Park rendezte minden vonását, majd megköszörülte a torkát, ezzel pedig magára vonta a figyelmemet.

- Nos, akkor talán magával kellemesebben tudok majd társalogni, Mr.Chae! - figyelmeztető pillantást vetett rám, ami teljes mértékben elég volt ahhoz, hogy az elkövetkezendő 1O percet hangtalanul töltsem el, teljesen az előttem ülő szavaira koncentrálva, még azt is háromszor meggondolva, hogy mikor vegyek levegőt...