Őszinte érzések, Hazug szavak...[Szünetel]

16.RÉSZ

Fogalmam sem volt, mégis miért akart engem olyannyira megismerni, de belegyeztem, azonban akkor még nem tudtam, milyen beszélgetés előtt is állok.

Szerettek ismerkedni? Igen? Nem?

Nos, én megmondom őszintén... utálok!!!

Egyszerűen kikészítenek az értelmetlen kérdések, amik minden „ismerkedésen" elhangzanak... Mi a kedvenc színed? Mi a kedvenc állatod? Volt már barátnőd/barátod?

Nekem most mégis ezekre kell válaszolnom, hisz tegnap igent mondtam Kihyun hyung meghívására, amit már nem tudtam visszamondani. A Wonho-val való tanulás után igyekeztem minél hamarabb kiérni a suliból, majd haza sietni, hogy valamilyen ürügyet kitalálva majd megússzam a találkát, de ő már a portánál várt rám. Azután pedig nem volt menekvés, vele mentem egy közeli kis kávézóba, ahol meghívott engem egy cappuccinora és egy sütire – mivel csak ezeket voltam hajlandó elfogadni. Beültünk a kis hangulatos helyiség egyik sarkába, ahol egyetlen vendég se ücsörgött. Pont az ablak mellé kerültünk, de egyáltalán nem zavart a kint nyüzsgő élet. A hely maga egyfajta nyugalmat árasztott magából, illetve egy ideig a köztünk lévő légkör se volt mondható kínosnak... Egy ideig...

Hamar lefutottuk a fölösleges és unalmas kérdéseket: hány éves vagy? hol dolgoznak a szüleid? mikor van a születésnapod? mi a kedvenc színed? kedvenc állatod? van háziállatod? ... De csak ezek után lyukadtunk ki ott, ahol valójában már az elején is ki kellett volna lyukadnunk; akkor talán elhagyhattuk volna a fölösleges köröket...

- Még mindig nem békültetek ki azzal a görccsel? – bár nem mondta ki hyung nevét, tudtam, hogy rá értette.

- Nem. – válaszoltam szűkszavúan.

- Mikor akarsz vele beszélni?

- Nem tudom.

- Értem. – ezennel pedig beállt köztünk a kínos csend, ami csak hosszú percek után töretett meg általam.

- Minek akartál beszélni velem? – kérdésemet hallva félrenyelte a kávéját és kezét a szája elé téve kezdett el köhögni.

- Csak úgy... - mondta miután abbamaradt fuldokolása.

- Csak úgy? – kérdeztem felvont szemöldökkel, szinte már hisztérikus hangnemben.

Semmi kedvem nem volt ott lenni, legszívesebben már rég a szobámban ültem volna, azon gondolkodva, hogy vajon miként is tudnék valami tudást verni Hoseok fejébe, mert a jegyei egy cseppet sem javultak, sőt, épphogy csak nem romlottak.

- Tudtad, hogy Ziyang kiiratkozott a suliból? – kérdésére felé kaptam a fejemet, hisz jócskán meglepett vele, de ezt igyekeztem nem kimutatni.

- Igen? És mikor? – kérdeztem semlegesen, mire csak vállat vont.

- -Nemrég. Erős a gyanúm, hogy Shownu keze van benne. Amúgy meg, Minhyuk üzeni, hogy sajnálja, de családi ügy jött közbe, szóval majd máskor megismerkedsz vele is. Bár úgy is ott lesz a tábor!

- Tábor? – kérdeztem értetlenül. – Milyen tábor?

- Hát persze! – csapta magát homlokon. – Te nem voltál a múlt héten! Szóval bejelentették, hogy egy hetes táborba megy a felső három osztály a hegyekbe. Jövő pénteken indulunk és azután héten pénteken jövünk majd haza.

- Én... Én szerintem nem megyek... - teljesen le voltam sokkolódva. Utáltam már kiskoromban is az efféle kirándulásokat, valahogy nem vonzott a természet és az, hogy másokkal kelljen egy szobában lennem, akik minden valószínűséggel hajnalig hangoskodnak, ezzel engem nem hagyva aludni.

- Kötelező! – jelenti ki határozottan és szigorúan, mire fogaskerekeim lázasan kezdenek el dolgozni, hogy valami olyan kifogást találjak, amit biztos, hogy elfogadnak és megment engem a biztos haláltól.

- Ha orvosi igazolást viszek, biztos nem az...

- A suli orvosa fog mindenkit megvizsgálni. Ő mondja majd meg, hogy megy, és ki marad. – olyan győzedelemittas képet vágott mindehhez, mintha legalábbis megnyert volna valamit. – Ráadásul a szobabeosztások is megvannak.

Uram Isten... vajon kit kaptam? Remélem valami rendes kölyköt, aki fiatalabb nálam és csendes... Van ilyen egyáltalán? Ugye mellém áll a szerencse? Meghalok, ha Ziyang valamelyik csatlósával kellesz osztozkodnom egy szobán... De tényleg... Halottaskocsiban hoznak majd haza...

- Ne aggódj, egész tűrhető a tied... - ezt vajon valamilyen nyugtatásnak szánta? Nem úgy néz ki! Látszik, hogy élvezi a helyzetet és tetszik neki, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. – szerintem jól meglesztek!

- Ki... Kit kaptam? – hangom mintha cserbenhagyott volna, teljesen elvékonyodott, alig lehetett érteni, mit is mondtam.

- Wonho-t...

Ennek most örülnöm kellene? Miben jobb ő a többieknél? Bár nem bántott még sose, látszik rajta, egyáltalán nem jószántából áll velem szóba... Már amennyire szóba áll velem. A korrepeteáláson kívül egyetlen szót se szokott felém küldeni, ami egy részből megnyugtat, de nagy illetlenségre is vall a részéről. Hisz ismerjük egymást, hiába is nem vagyunk barátok, de hetente több órát is egymással töltünk – illetve tanulással, de az mellékes. Akit pedig az ember ismer, annak köszönni szokás! Legalább egy 'Hello' vagy egy 'Csá', de az illem ezt is megköveteli.

Bár, ha azt nézzük Wonho hyung senki felé nem mutat tiszteletet, ami azt hiszem nem is meglepő az erős családi háttere miatt, de ez arra is feljogosítja, hogy ilyen lekezelően viselkedjen a „szegényebbekkel"? Nem hinném!

Amikor kicsi voltam, a szüleim mindig mondták, hogy mikor, kinek, és hogyan köszönjek, illemre tanítottak és nekem afelől sincs kétségem, hogy őt is így nevelték, ebben a szellemben. Akkor mégis minek van az, hogy így viselkedik mindenkivel, aki nem a Monsta tagja? Mert igen, csak nekik jár az a „megtiszteltetés", hogy kedves szavakat is halljanak a szájából; na meg persze a lányoknak, akiket az ágyába akar csalogatni, de az csak megjátszás.

Vajon milyen lesz még ennél is több időt eltölteni vele egy légtérben? Ki fogom bírni? Ki fogja bírni?

Csupa ilyen, és ehhez hasonló gondolat jár a fejemben miután kicsivel később elköszöntem Kihyun-tól és hazafele vettem az irányt. Nem lepődtem meg, amikor otthon sötétség fogadott, mióta apám megvert, vagy itthon sincs, vagy csak késő éjszaka jár haza, de reggelre már el is tűnik. Azonban én magam is nagyon jól tudtam, hogy nem sokáig lesz ez már így, nem ez volt az első ilyen alkalom, csak az rémísztett meg, ami egy-egy ilyen eset után következni szokott.

A szigor... meghatározta, mikor menjek haza, mikor főzzek, mossak, vagy esetleg takarítsak, ami nem épp volt kellemes, tekintve, hogy képes volt akár még suliidőben is felhívni, hogy húzzak haza neki kaját csinálni, vagy agyonver. A mostani helyzetem, azonban nem enged meg effajta tetteket, hisz ott van a korrepetáció, ott van a vitám Byunghun-al és ott van ez a tábor is most. Lefogadom, hogy egyiknek se örülne, de maximum az utolsóról tájékoztatom majd, amikor józan és találkozok vele.

Amióta édesanyám elhunyt, egyetlen hasonló sulis programon se vettem részt. Először még próbálkoztam apámnál, de egy idő után beláttam, felesleges lenne ellenszegülnöm neki, hisz ígyis-úgyis én húznám a rövidebbet. Így hát beletörődtem, hogy én bizony nem leszek a suli kiscserkésze, és ezáltal mégtöbb kapcsolatteremtéstől vontam el magamat, mert valóban, valakikre ezek a programok jó hatással vannak, egyesek akár sokáig tartó barátságot is köthetnek...

De vajon nekem mit rejt ez a kiruccanás? Jót... vagy rosszat?