Őszinte érzések, Hazug szavak...[Szünetel]

17.RÉSZ

De vajon nekem mit rejt ez a kiruccanás? Jót... vagy rosszat?

- Hyungwon! – az osztálytermi ablakon való kibámulásomból egy határozott hang ráz vissza a valóságba, ami meglepetésként ért. Lassan fordítom a fejemet a megfelelő irányába, ahol aztán találkozik tekintetem Kihyun hyung-éval. Furcsállva vonom fel szemöldökeimet és próbálom kitalálni, vajon miért is integet nekem annyira buzgón, miszerint kövessem őt a folyosóra. Végül ugyan nem jutottam semmire, de úgy tettem, ahogy ő kért engem szemével és lassan sétáltam ki a teremből, aminek ajtaja előtt meg is találtam. – Aish, mondtam neki, hogy várjon meg! – toporzékolt nekem háttal, hallhatóan kissé idegesen.

- Kinek? – hangomra azonnal megpördült és rendezte vonásait, az előbbi indulat eltűnt, csak a kedves kisugárzás maradt meg.

- Hoseok-nak! Mondtam neki, hogy várjon meg téged is! De elment.

- Minek kellett volna megvárnia?

- Mr.Park hivatott titeket, és mivel úgy is útba esett a termetek a miénktől jövet, azt hittem képes lesz várni két percet, míg összekaparlak téged is. De menthetetlen a kölyök! – igazából alig figyeltem arra, amit mondott, csak az első pár szaván járt az eszem. Mit akarhat az igazgató? – Na, gyere, menjünk! – azzal karon ragadott és elkezdett maga után húzni, egyenesen az igazgatói iroda felé, ahova persze ő már nem jött be velem, csak betessékelt az ajtaján.

Hyung már ott ült az igazgatóval szemben, aki csak a szemével intett nekem, miután én meghajoltam előtte. Lassan ültem le én is elé, de figyelmemet nem kerülte el egyikőjük merev testtartása se.

- Mint gondolom, azt már mindketten tudják, a pénteken kezdődő iskolai program keretei között maguk egy szobában lesznek elszállásolva... - a hangos horkantásról nem véve figyelmet folytatta, ezzel teljesen ignorálva a mellettem lévő személyt, aki nemtetszését fejezte ki... csak éppen állati hangon. - Nos, erre azért volt szükség, hogy ott, a hosszabb pihenők alatt is tudjanak foglalkozni Mr.Lee okításával. Nemsokára itt lesznek a szintfelmérők, alig pár hét, és akkor meglátjuk mennyit sikerült belevernie Mr.Lee fejébe. – fordult felém és jelentőségteljesen bólintott egyet, mire én csak összébb húztam magamat a székben.

- Legalább ott lenne egy kis nyugtom! – csattant fel hyung. – Nehogy már még ott is tanulnom kelljen! Ezt maga se várhatja el tőlem!

- Nem is én várom el öntől! – hagyott egy pillanatnyi hatásszünetet, majd folytatta. – A szülei akarták így.

- Hát ez nem lehet igaz! – olyan hévvel állt fel, hogy a szék, amin ült felborult mögötte, még egy utolsó bosszús pillantást vetett az igazgatóra, majd rám, azzal pedig kiviharzott az irodából, hangosan csapva be maga mögött az ajtót.

- Mr.Chae, kérem, ezt adja oda az édesapjának! – nyújtott felém egy kisebb papírlapot Mr.park, amit óvatosan elvettem és gyorsan végigfutottam rajta.

- De... De ez... Ez egy... - a megdöbbenéstől, amit a sorok okoztak, semmit se tudtam kinyögni.

- Igen, ez egy felszólítás, miszerint önnek kötelező résztvennie ebben a programban, ezt azonban az édesapjának is tudomásul kell vennie, mint látta, alá is kell írnia, hogy fia épségben meg fog jelenni péntek reggel a gyülekezőn. Sajnálom, de talán így önnek is könnyebb lesz.

- Rendben. – nagy nehezen csak sikerült megtalálnom a hangomat, majd lassan elállva a székről, meghajlás után kilépdeltem én magam is a helyiségből.

Teljesen le voltam fagyva, nem értettem, mi vezette rá az igazgatót, hogy kiállítson egy ilyen papírt. Tudja, hogy mi zajlik nálunk? De hát honnan tudná? Mindig gondoskodtam arról, hogy senki se szerezzen tudomást bármiről is! Nem láthatta a sebeimet, ahogy senki más sem! Akkor meg? Mi lehet az oka?

Lassan sétáltam vissza az osztályomba, azzal se foglalkozva, hogy már egy ideje becsengettek és a tanár már javában tartotta az órát, csak halkan bocsánatot kértem, és már szlalomoztam is a padok között a helyemre. Valamiért elment a kedvem a sulitól és tanulástól, így csak néha emeltem fel a tekintetemet a füzetemről, amiben óra végére már egy teljes kricc-kracc sereget alkottam. Azonban a kicsengő sem hozta el a megnyugvást, ugyanis két osztálytársam lépett a padomhoz és fúrták kíváncsiskodó tekintetüket a homlokomba, egészen addig, míg nem voltam hajlandó szemükbe nézni.

- Wonho minek volt idegbajos? – kérdezte az egyik, azt hiszem Jooheon nevezetű. Először nem értettem teljesen, mégis mi közük lenne hyung állapotához, de csakhamar megvilágosodtam, és eszembe jutott az eset, amikor először találkoztam velük, a férfi mosdóban, Shownu hyung mentése után.

- Honnan kellene tudnom? – vontam meg a vállamat, mert valóban nem tudtam mi baja lehetett.

- Az igazgatótól jött ki, olyan állapotban, mintha embert is képes lenne ölni. Te is bent voltál, nem? Akkor mi az, hogy nem tudod? – kérdezte a másik, akit a bandában csak I.M-nek szólítanak, de a rendes nevére nem emlékszem, pedig Hoseok-tól már párszor hallhattam.

- Valószínűleg azért, mert még a kiránduláson is korrepetálnom kell. – sóhajtottam egyet. Nekem se volt hozzá sok kedvem, sőt! Egyáltalán nem volt, de ezzel bíztak meg engem, továbbá hyung szüleinek se okozhatok csalódást, így ki kell tennem magamért, amennyire csak lehet.

- Sajnállak! – szinte teljesen egyszerre vágták rá, mire csak hol egyikre, hol másikra pillantottam, hátha velem is közlik, minek is kell engem sajnálni. Ugye semmit nem tervez hyung ellenem?

- Hát, tudod... - vakargatta meg zavartam a tarkóját Jooheon, és csak nagyon vontatottam folytatta. – Wonho csak piálást és sexet tervezett arra a hétre. Csak aztán kiderült, hogy te vagy a szobatársa, meg, hogy állítólag ellenőrizni is fognak esténként járni, hogy mindenki a saját szobájában van-e. És akkor most meg ez is, szerintem ma fölösleges lenne maradnod vele órák után... Valószínűleg elég agresszív állapotban lesz. – én csak megütközve hallgattam végig. Teljesen lefagytam, valamiért félni kezdtem hyung-tól... talán nem is alaptalanul.

Szerettem volna hinni abban, hogy nem bántana, de sajnos a rengeteg hír, amit az évek alatt hallottam róla, nem erről árulkodott. Jól tudtam, hogy sokszor bunyózott már, és hogy párszor már be is vitték az rendőrőrsre, ahonnan csak pénzének köszönhetően szabadult bármilyen büntetés nélkül.

Gyomorideggel ültem le a maradék két órámat, azután pedig mégrosszabb állapotban indultam el könyvtárba. Óvatosan lépdeltem a megszokott helyünkre, ahol ő már ott volt, és türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon, amin már ott voltak azok a lapok, amiket házi gyanánt adtam neki.

Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy odamenjek és leüljek vele szembe. Remegő kezekkel vettem el a lapokat és gyorsan cikáztak végig szemeim a sorokon, hogy majd szemöldökeimet teljesen összeráncolva vessek egy pillantást az előttem lévő személyre, akinek ajkai önelégült vigyort formáztak.

- Ez hibátlan... - suttogtam alig hallhatóan.

- Nem hitted volna, hogy tudok ilyet, igaz? – kérdezte fennhéjázóan, és én hiába is kerestem egyetlen apró hibát is a feladatokban, nem találtam.

- Valóban... - bólintottam elismerően, hisz ha megcsinálta, és hibátlanul, akkor nincs miért hazudnom neki. Azonban valami mégis szúrta szememet. Furcsállva futtattam még egyszer szememet a matekes lapon, de mindig csak oda jutottam el, ahova nem kellett volna. – Ki is tanít téged mateken?

- Mrs.Choi, minek? – kérdezett vissza, miután válaszolt nekem. Csalódtam benne... Most is... Nagyon nagyot...

- Mással csináltattad meg, igaz?