Your future holds nothing but pain

1. rész

- Klark!- a hang lágyan, szinte úszott felé a szürke ködön át. Hunyorgott a vastag, gomolygó fátyol felé, mely úgy ölelte őt körbe, ahogy anakonda a prédáját. Bizonytalanul, szinte félve szólalt meg.

-Lexa?- Várt. A szíve zabolázatlanul vert a mellkasában, oly hangosan, hogy majd kiszakította dobhártyáját. Semmi válasz. Vajon a képzelete játszott vele ismét?

-Klark! - nem, ez nem lehetett az elméje szülte téboly, hisz tisztán hallotta.

-Lexa! - kiáltott arra melyről a hangot hallani vélte.

Lassan egy alak bontakozott ki a távolban a fátyolból. Igen ez ő, biztosan ő az, Lexa, nem lehet más. Felismerte a lassú királyi, mégis ragadozó mozgást, mely a járását jellemezte. Karcsú, mégis szikár alakja magabiztosan haladt felé, gesztenye barna haja lágyan omlott vállára, míg köntöse sejtelmesen lobogott lábai mellett. Ahogy lassan közelebb ért szívét elöntötte, azaz érzés, ami elől hónapokig próbált menekülni. Az a leírhatatlan, kimondatlan dolog, mely hosszú éjszakákon át nem hagyta őt aludni. Belenézett a szemébe, istenek azok a viridián zöld égitestek, melyek mindig lágyan és szeretettel néztek rá, a szemek melyekben mindent megtalált a biztonságot, a nyugalmat, a szerelmet. Felé nyúlt.

-Lexa!!LEXA!!! - Üvöltve, izzadságban úszva riadt fel, hirtelen nem tudta hol van, automatikusan maga mellé nyúlt keresett valamit, nem, nem valamit, valakit. De ismét csak a hideg ágy fogadta, ahogy már hetek óta.

- Istenem. - Fohászkodott már ő maga sem tudta kihez, átkarolta magát, és mint egy régi ismerős úgy lehelte körbe az érzés. Üresség, fájdalom vagy a kín, amely ott volt vele mióta elvesztette őt. Szemei fájtak ekkor vette csak észre, hogy sír. Mióta? Fogalma sem volt, teljesen elvesztette az időérzékét. Nappal és éjjel, csak ezekben volt biztos. Felkelt, odasétált az asztalon lévő tálhoz és megmosakodott, ahogy a halvány fény pislákolt a kabinjában, annyi reményt érzett magában is a folytatáshoz. A tükörképe fodrozódott a víz felszínén, s épp olyan bíztatóan festett, mint meggyőzni egy elefántot, hogy magától sétáljon be a lángba borult erdőbe. A halk zúgás, a halovány pislákoló lámpa, a rémálmai, szinte úgy érezte fullad.

- Levegő, levegőre van szükségem.

Sietve a kabin ajtajához lépett, és úgy tépte fel azt, mintha az élete múlna rajta. A kígyózó fém alagutak melyeket a Bárka egykori maradványaiból építettek össze, csak még jobban rányomták a bezártság érzését, ahogy rohant végig rajta. Végül kiért a szabadég és a csillagok alá.

Egy őr, nevét nem tudta, aggódva tekintett rá a szemközti barak mellől. Biccentett neki jelét adva, hogy minden rendben, majd sétálni kezdett a főkapu felé a gondolataiba révedve.

- Polis. Hiányzik. A nyüzsgő tömeg az árusok a torony körül. A naplemente, ahogy vörösre festette a tájat, imádtam nézni a szobám teraszáról, pont, ahogy a csillagos eget is. Még mindig magával tud ragadni.

Felnézett, az egyetlen dolog mely megnyugtatta a csillagos ég. Ahogy haladt a kapu felé hirtelen jött ösztönből irányt váltott az orvosi részleghez. Ahogy beért látta Abbyt amint belebújik egy monitorba. Elmosolyodott, eszébe jutott, hogy pont ilyen volt gyerekkorában is, amikor éjjel nem tudott aludni, és bement hozzá.

Már majdnem a bejáratnál volt, amikor Raven megjelent Abby mellett, és lázasan mutogatni kezdett valamit a másik monitoron közben izgatottan magyarázott, amire édesanyja testtartása feszültebb lett. Az addigi beszélgetés átváltott fojtott vitatkozássá, Clarke közelebb húzódott az ajtóhoz a fal mellett.