Deep Breath [KAISOO]

Prológus

Tiasztok! Hát itt lennèk az új könyvemmel, remèlem elnyeri majd a tetszèseteket. Ez annyiban fog különbözni az előző könyvemtől (pokol tüze) hogy most az összes idèzetet èn írom nem csak a felèt, szóval igen rávettem magam😝
Elfogadok soook sook kritikát mindennel kapcsolatban! 😘😘😚😎
Cuppo

A meleg épületből egyenesen a hideg, sötét külvilágba léptem ki. Sosem szerettem a sötétséget, de hozzá kellett szoknom, mert edzés után, a haza vezető úton sosem volt világítás. Zseblámpámért nyúlok, de csak hûlt helye, szuper, sikerült megint otthon hagynom. Kikapcsolt telefonomra pillantok, amit bekapcsolni sem tudok, mert le van merülve. Megadóan sóhajtva tuszkolom a zsebembe a használhatatlan készüléket és neki vágok az éjszakának. Ki nem állhatom az éjszakai sötétséget, mikor olyan érzésed van, hogy követnek, de mikor hátra nézel, csak a sötét, árnyas utca fogad. Egy halk, de annál inkább fülbemászóbb dalt kezdtem el dúdolni, hogy még véletlenül se halljam meg az árnyak suttogó szavát. Hisz csak ez rémít meg. Igen még tizenhét évesen is félek a sötétben, habár ez nem teljesen pontos megfogalmazás. Nem félnék a sötétben, ha nem tudnám, hogy ott rejtõznek valahol, mert én csak tõlük félek és nem a sötéttõl.

-Soo~ hyung!-hallom meg Dae suttogó hangját, nem foglalkozva vele, sietõsre veszem lépteimet. Már majdnem otthon vagyok. Dúdolást abba hagyva váltok, fütyülésre ezzel kizárva õket a gondolataimból. Ha egyet beengedek, a többi, kérés nélkül, magától jön.

-Miért nem figyelsz rám? El is felejtettél? Hisz annyira szerettél!

-Jaj, Dae annyira átlátható vagy! Nem! Eltûntél az életembõl, és most te is rosszat akarsz nekem. Nem érdekelsz!-mondom megtorpanva, de egybõl feleszméltem és újra nekiindultam. Hiba volt hozzá szólnom.

-D.o!-hallottam ezer felöl ezer, különbözõ hangot, szinte a fülem mellett. Fiatal lányokét, férfiakét és öregekét, de egy mély hang nem a nevemen szólított, hanem segítséget adott, azt súgta 'siess!' és nekem ennyi pont elég volt. Táskámat a vállamhoz szorítva eredtem futásnak, amint a lakásba értem, becsaptam az ajtót. Ahogy az a helyére ért, úgy szûntek meg a fejemben a hangok. Lihegve vágódok le a földre. Elmegyógyintézetbe kéné zárni, mert ez nem normális, hogy spontán meghallom mások hangját, mikor nincs is senki a közelembe. Mintha az árnyak suttognának nekem, elveszett lelkek, akik felszabadulást követelnek.