Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

19. Rész - Stumbling

Ayo Jagiyas💕💕
Igen. tudom.
Itt a szünet és nekem szét kellet volna
bombáznom titeket részekkel, de nem tettem.😣😭
Lehetne kifogásom, miszerint megint elkezdtem egy újabb könyvet
(nem publikáltam még), s mivel ahhoz
volt eddig ihletem, ezért azt írtam😶
Sajnálom, de itt van és remélem nem vagytok nagyon dühösek rám 😞
Ha még van itt egyáltalán valaki😅
Jah egyépként meg:
WHAT ARE THOSE???

Gyerekek! Nagyon köszönöm az egészet (mennyit beszéltek már😂😂)
El sem hiszem, hogy ezt a könyvemet is ennyien olvassák😭😭
Köszönöm💞 és Jó olvasást💞💞❤❤

xXSunnyXx

Érzelmes és felettébb romantikus pillanatunknak az ég vetett véget, mely dörögve eresztette ki saját magából eső cseppjeit. Még mindig Hobi ölében néztem fel a felhőkre, majd felé fordulva húzódott huncut mosolyra a szám.

-Futunk? -kérdeztem vigyorogva, mire ő is vissza mosolygott és szinte kilökve az öléből kezdett el szaladni. Nevetve követtem példáját és már szinte sprintelve értem utol.

-Nah mi van, csak nem lassúak vagyunk? -kérdeztem, kicsit húzva az agyát, mire nevetve belehúzott.

Az eső már jobban eleredt, így ruháink is szép lassan kezdtek átázni. Dörgött az ég, amire minden egyes alkalommal összerezzentem, de futottam tovább, mert nem szerettem volna jobban elázni.

-Lassítsunk egy kicsit. -mondtam már zihálva, mikor megláttam Hobi furcsa arckifejezését.

-Ok...é.. -mondta, de az egy szó között hirtelen fölmondták lábai a szolgálatot és szépen csúszott egy pár métert a kemény betonon.

-Hoseok!!! -kiáltottam fel, majd szaladtam oda hozzá, hogy felsegítsem a földről. Nyöszörögve kapaszkodott belém, miközben olykor-olykor felszisszent. Nadrágja kiszakadt ezzel felszakítva a bőrét és a tenyereit is sikeresen lehorzsolta a csúszás közben.

-Istenem, jól vagy? -kérdeztem aggódva, miközben lassan a házuk felé araszoltunk.

-Ige.. igen. -makogta, de egy újabb fájdalom hullám érkezte miatt, ismét összeszorította a szemeit.

-Ne aggódj, mindjárt otthon leszünk és gyorsan lekezelem. -mondtam, s igyekeztem valahogy megszaporázni a lépteimet, úgy hogy az ne fájjon neki.

-Tudok menni, csak had támaszkodjak közbe félig rád. -mondta, elnyelve a mérhetetlen fájdalmát, mire aggódva néztem rá.

-Biztos? -kérdeztem, mire csak bólintott egyet.

-Oké. Te tudod. -mondtam, majd kicsúsztam alóla és átdobtam a fél karját a vállaimon.

Így bicegtünk el nagy nehezen a palotáig, majd nagy nehezen bepötyögtem a kódot (remegtek a kezeim, mint a kocsonya, s ezért nehezen ment) és végül már bent is voltunk a kertben. Onnan már sima liba volt eljutni a bejáratig, ami már fedett hely volt.