Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

17. Rész - I'll be there

Ayo Reményeim🙏💞
Igen igen... Tisztában vagyok azzal, miszerint nem volt
már egy hete rész, amiért elnézést kérek😖
Egy/két HÉTIG írtam egy rész!!!!!
Ez is csak én lehetek😶
Remélem azért tetszik, de szerintem nem ez a legjobb
amit valaha írtam😐
Jó olvasást és köszönöm a sok olvasót💞💞💞
Meg a szereteteket❤❤❤

xXSunnyXx

Szótlanul csináltam a vacsorát, míg hallgattam Hobi halk szitok szavait. Megesküdtem volna rá, hogy ez az egész még nyomot fog hagyni rajtam, de akkor jobban lefoglalt az, miszerint remegő kezeimtől alig tudtam normálisan fogni a kancsót és nem egyszer majdnem elejtettem egy bögrét.

Hoseok feltehetőleg fellopózott átöltözni, mivel halk lépteken és a lépcső néhai megreccsenésein kívül minden elcsendesedett. Nem törődve vele inkább igyekeztem sikeresen megcsinálni a levest melyet már egy jó ideje készítettem neki, s mire leért én már tálalni is tudtam.

Testét már egy szürke mackónaci takarta a fekete helyett, s a pólóját is átvette egy fekete rövidujjúra. Biztos beleizzadt..

Sokkal jobban nézett már ki és nem túlzok szerintem ha azt mondom, hogy jobb volt ránézni úgy hogy egészséges és nem betegségtől sápadt az arca. Épp csak egy pillantást vetettem rá, majd inkább tovább pakolásztam az evőeszközöket.

-Jobban vagy már? -néztem rá mosolyogva, mire csak bólogatott, de látszott rajta, hogy feszült és nagyon zavarban van.

-Csináltam neked teát meg levest. Garantáltan sokat kell majd utánna vécére járnod, de legalább finom. -tettem elé a dolgokat, majd tettem úgy mintha csak most látnám új szerelését és ezért tetőtől talpig végig mérem, míg ő próbált enni.

-Ez volt rajtad eddig is? -kérdeztem felvont szemöldökkel, mire kishijján félrenyelte a levest.

-Khm... amm... nem. Át kellett vennem mert ... beleizzadtam. -motyogta krákogva miközben egyértelműen nagyon zavarban jött, bár elpirulni nem pirult el.

-Oooh.... a betegség miatt, nem? -biccentettem kissé oldalra a fejem ezzel is kifejezve a nemlétező kíváncsiságom. Vagyis kíváncsi voltam a válaszára.

-I-igen.. -makogta és látszólag elsüllyedt volna inkább mint sem velem beszélgessen.

-Oké. -mosolyodtam el, majd hagytam inkább élni, s elmentem mosogatni. Nem akartam inkább rávezetni arra, miszerint tudom az okát mindennek és nem kis távolságból. Így is elég kínos lehetett neki.

-Oh Hobi! -fordultam hátra.

-Készülj úgy, hogy holnap kimozdulsz. -mondtam neki, majd fordultam is vissza a mosogatóhoz. Egy ideig semmi válasz sem jött, de hagytam had dolgozza fel a hallottakat.

Tekintve, hogy már lassacskán nyár vége van és összesen egyszer mozdult ki azóta ismeretségünktől kezdve, így kiakartam vinni friss, kinti levegőt szívni. Hisz akkor lépett ki a házból utoljára mikor először találkoztunk.

-Én biztos ki nem megyek. -mondta kicsit ingerültebben, mire egy fakanállal a kezembe fordultam a már felpattant lénye felé.

-De igen is ki fogsz. Elhiszem, hogy ez egy nagyon nagy lépés neked a múltkori után, de nem élheted egész életedet bezárva csak azért a pár rosszul sikerült eset miatt. -lóbáltam a fakanalat eléggé fenyegetően.

-Mellesleg.. -sóhajtottam fel és fordultam vissza a mosatlanokhoz csak hogy ne kelljen szembe néznem dühös tekintetével.

-Én ott lennék veled és segítenék..

Amennyire rosszul esett régen, most szinte kitépte a szívemet mikor azzal a mérhetetlen idegességgel és dühvel nézett szemeimbe. Utáltam annak lenni akit ő utál, nem szerettem rosszat tenni ellene, de tudtam hogy így lesz jobb neki. Nem tudom mikor lettem érzelmes, de abban a pillanatban legszívesebben elsírtam volna magamat. Lehet nem sokárra itt a Mikulás. Lehajtott fejjel a kagylóba bámulásomat két kar akadályozta meg, amik már ismerősként fonódtak rá derekamra és öleltek körül szorosan. Az a valaki, -akiről mind tudjuk, hogy kicsoda- mint egy kis gyerek szorított magához kétségbeesetten. Akár egy életét megmentő rúdba melyet elengedve a mélybe zuhanna.

-Megígéred, hogy ott leszel? -kérdezte halkan és suttogva. Nem csak a kezei remegtek, de az egész teste és az is pont úgy mint egy darab kocsonya. Oldalasan felnéztem rá, majd nyomtam egy puszit a szája sarkába.

-Én mindig ott leszek. -mosolyogtam rá, s ő ha lehet még jobban szorított magához.

~Másnap~

-Hobi, te most komolyan bezártad az ajtót? -kérdeztem a fürdő szoba előtt toporogva.

-Pisilek. -cincogta valami belülről.

-Ugyan már. Férfi vagy és ezért szinte öt perc alatt meg van az. Ezek ellenére te már vagy negyed órája "pisilsz". -tettem csípőre a kezem, bár ő ezt nem láthatta.

-Ne sürgesd a természetes, Mimi. -kiáltotta ki.

-Ezt egy komposztáló reklámból láttad? Gyere ki mert berúgom az ajtót. -mondtam és a hatás kedvéért csaptam is egy nagyot az ajtóra.

Kis szünet,  majd kattant a zár és egy megszeppent Hobival találtam szembe magamat. Szívem azonnal megolvadt mikor hatalmas kutyaszemeibe néztem és kitárva a karjaimat öleltem át.

-Mondtam hogy ne félj. Ha már borzalmasan érzed magad haza jövünk. -mosolyogtam fel rá bátorítóan a méretkülönbség miatt, s nyomtam egy puszit az orrára.

-Azonnal visszajövünk, ha rosszul érzem magam. -emelte fel a kisujját és nézett rám komolyan, de egy apróbb görbület ott bujkált a szájának sarkában.

-Ígérem. -vigyorodtam el, s akasztottam össze az ujjainkat.

Az elindulás ezek után viszonylag jól ment. Bár látszott Hoseokon, hogy ideges és hogy a kezei is jobban remegnek a szokásosnál, nem szólt semmit hanem engedelmesen követett a "vadonba". Mint egy darab cölöp úgy ácsorgott mellettem míg én bezártam az ajtót, s a kapun is félve lépett csak ki.

Nem tudtam mit tegyek, hogy kicsit megnyugtassam. Ha azt hajtogatom, hogy "nem lesz semmi baj" "látod nem is olyan szörnyű" akkor úgy kezelem mint egy gyereket, de előző alvásakor már rájöhettem, hogy kicsit sem az, így csak ösztönösen cselekedve fontam ujjaim az ő kezére és kulcsoltam össze őket enyéimmel, majd úgy haladtunk tovább.

Látszólag bevált, mert az eleinte fájdalmasan szoros tartása enyhült és amellett, hogy ijedten kapkodta minden felé a tekintetét már nem húzta össze magát minden pillanatban mikor egy autó elment mellette. Azért kicsit lehet, hogy ez túlzás, de mindenesetre nagyon félt a kint létről.

-Fagyi? -néztem rá, mire kicsit megrezzent.

-Mi? -fordult felém hatalmas szemeivel.

-Eszünk fagyit? -mosolyodtam el viselkedésén és igazítottam egy kicsit ujjainkon, hogy szorosabb legyen a fogásom.

-Nekem.. mindegy. -mondta cseppet sem magabiztosan, de én elhatároztam, hogy akkor is fagyit fogok enni ha esik, ha szakad.

-Akkor mindjárt itt egy park és ha minden igaz ott van egy fagyizó. -léptem hozzá közelebb izgatottan és karoltam át szabad kezemmel a karját.
Elmosolyodva nézte gyerekes megnyilvánulásomat és kibontva karját a kezeim szorításából húzott magához közelebb a derekamnál fogva.

Talán csak a bolond személyiségem apró szikrája kellett neki ahhoz, hogy sikeredjen feloldódnia, s élveznie velem töltött KINTI időt.