Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

1. Rész - Minden akkor kezdődött

Ayo Ladies. Mivel nem bírok a fantáziámmal így ismételten itt egy új könyv.
J-Hope fici lesz, amit remélem élvezni fogtok.
Előre csak annyit, hogy lesz benne pár nem teljesen valós dolog.
Ez alatt nem sárkányokat, tündéreket értek. ;)
A stílusa is megváltozott kicsit ennek a könyvnek a többihez képest.
Amint látjátok most előre írom a "kommentjeim".
Mindenesetre, jó olvasást💗

xxSunnyxx

Ismételten a pult mögött kezdtem álmodozni. Persze, hogy munkaközben kell rám jönnie ennek a fajta 5 percnek, amikor is általában csak bámulok ki a fejemből, nézve a szembe levő falat, majd ha szól a kis csengő az ajtónál, akkor megemberelem magam és készülök a vendégek fogadására.

Természetesen megint megszólalt a kis fémdarab jelezve, hogy valaki ismét éhes volt s ezért betért hozzánk. Egy fiatal házaspár lépett be az ajtón, maguk előtt tolva még babakocsis kisfiújukat. Édes kis ruhácskái pont illettek rá, játékai meg csak nem akartak a kocsin belül maradni, hisz mindig, hangos gügyögések közepette kidobálta őket egyenesen a padlóra. Mosolyogva néztem rájuk. A pár pillantásaiból nem lehetett nem észre venni, a köztük dúló szerelmet. A lány volt, hogy elpirult és a srác sem tudott betelni, felesége látványával.

Hogy honnan tudom, hogy házasok? Egyszerűen csak a kezükre kell nézni és már is kiszúrod az ujjaikon pihenő aranygyűrűket. Szinte vigyorogva vettem fel a rendeléseiket, s gyorsan leadva a cetlit a szakácsunknak mentem vissza a pult mögé.

Most jönne a kérdés, hogy mit keresek 22 évesen egy Koreai, étteremnek nem nevezhető kajáldának pultja mögött, egy fél orvosi diplomával. Nos egyszerű a válasz, de egyben hosszú is. Egész életemben jótanuló voltam. Mindig el volt tervezve a szüleim által az életem minden egyes kis pontja. Tipikus, miután leérettségizek megyek ügyvédnek, vagy orvosnak, majd családot alapítok és végig egy szemüvegben és egy ceruzaszoknyában töltöm életem hátralevő éveit.

Nos az egyetem második évén jöttem rá, hogy én baromira nem akarok így élni. „Felmondtam” az egyetemen, kerestem magamnak munkát és éltem boldogan, míg a szüleim szépen kitagadtak. Egyedül fizettem parányi lakásomat, volt pasim (csak volt), de amúgy nagyon is boldog voltam egyedül.

Igen, teljesen egyedül.

Ugyanis hála a szüleimnek nem nagyon tanultam meg barátkozni a sok tanulás miatt, így egyetlen egy barátnőm sem volt. Fiúkkal is jobban kijöttem, mint társadalmunk nőnemű egyedeivel, de nekem így volt tökéletes.

Ismételt elkalandozásomat megint a csengő zavarta meg s az ajtón belépett a leggyakrabban látott vendégem.

Mrs. Jung.

Kedves nő volt, talán a negyvenes/ötvenes éveiben járhatott. Mindig pörgött és szeretett leállni velem beszélgetni. Viszont nem csak a személyisége volt ilyen gazdag, hanem a pénztárcái is. Megtudtam tőle, hogy férje, aki egy nagyvállalat feje volt, elhunyt ezzel rá hagyva minden pénzét, amiből már amúgy is rengeteg volt. Nem kérkedett, nem volt pökhendi vagy beképzelt, viszont a száját nehezen tudta nem jártatni.

-Jó reggelt Mrs.Jung! -intettem oda a már őszülő nőnek, aki hangom hallatán kivirulva közeledett felém.

-Jaj szervusz drágám! Hogy vagy mostanság? -támaszkodott meg könyökkel a pulton.

-Meg vagyok köszönöm. És ön, hogy van? -mosolyogtam rá kedvesen.

-Oh, drágám, teljesen ki vagyok merülve. Egy halom üzleti dolgot kell elintéznem a férjem cégénél, Isten nyugosztalja. Csak ennyi, de meg vagyok és köszönöm a kérdést! -mosolygott vissza rám.
-Egyébként ez itt a fiam. -mutatott egy srácra, akit eddig nem is vettem észre. Kb egy idős lehetett velem. Sötét szemei nem csillogtak, voltak inkább élettelenek és végig a pulton lévő sótartókat fikszírozta velük. Nem vagyok alacsony, de vagy fél fejjel magasabb volt nálam. Egy laza pólót viselt, haja kócosan lógott szemeibe. Fekete nadrágja a térdeinél kilyukasztva szorult izmos lábaira. Kezeit zsebeibe mélyesztve tartotta. Olyan komor volt. Mint akinek nincs semmi jó az életében.

-Szia. Én EunMi vagyok, de hívhatsz Miminek. -mosolyogtam rá, miközben a kezem nyújtottam felé. Nem reagált semmit. Csak nézte frissen lakkozott körmöm, ami babarózsaszín árnyalatokban díszelgett ujjaim végén.

Kezdett kicsit zavaró lenni, hogy nem reagál semmit én meg csak úgy tartom ott a kezem, várva a bemutatkozást, de semmi. Anyja oldalba bökve őt próbálta meg ösztökélni, de még mindig semmit sem reagált.

-Bemutatkoznál!? -mondta kicsit halkabban, de épp meghallottam. A srác csak meredten nézett előre, ezért jobbnak láttam inkább visszahúzni a karom és csak várakozva figyelni őt.

-Aigoo, ez a gyerek. Ne haragudj EunMi. Nem lehet vele mit kezdeni. Mindig is ilyen volt. -fogta meg a fia vállát, majd elkezdte tolni egy asztal felé, míg rám mosolygott kínosan. Milyen anya mond ilyet?

-Drágám, hoznál nekünk kettőt abból a szokásosból? -kérdezte még gyorsan és azután leültek az asztalhoz.

-Természetesen. -mondtam mosolyogva és már fel is adtam a rendelést. Míg az övék készült, addig kivittem a házaspárnak az ételük. Kicsit eljátszogattam a babával, mert muszáj volt megdögönyöznöm azt a pufi arcocskáját.

Végig éreztem magamon egy tekintetet. Mrs. Jung fia nézett engem nagy játszadozásom közben, míg az anyja épp szidta. Akármennyire is próbált halk lenni, pár „én nem így neveltelek”, „már megint leégettél” mondatott ki tudtam venni a „beszélgetésükből”.

Bátorítóan rámosolyogtam, de ugyan olyan komor fejjel fordult el, ami miatt ismét megalázottnak éreztem magam. Feltápászkodva a kicsi mellől mentem a rendelt ételekért s két karomon egyensúlyozva a tányérokat, pakoltam le őket eléjük.

-Köszönjük Eun. -mosolygott Mrs.Jung, miközben én a pálcikákat és az evőeszközöket pakoltam ki.

-Szívesen Mrs. Jung. -mosolyogtam vissza rá és már mentem is volna vissza mikor utánam szólt.

-Nem akarsz csatlakozni hozzánk? Biztos Hoseok is örülne neki. -kérdezte, miközben burkoltan elmondta a fia nevét.

Szóval Hoseok.... Magamban ízlelgettem a nevét, miközben nemlegesen megráztam a fejem.

-Sajnálom, de nem lehet. Nem akarok zavarni és nem is lehetne, hisz még nincs ebédszünetem. -mosolyogtam rájuk. Egyépként megtudtam volna talán oldani, de ahogy Hoseok nézett az anyjára miután feltette az ajánlatot, egyértelműen azt sugallta, hogy a háta közepére se kíván.

-Dehogy is zavarsz. Ugye Hoseok? -nézett rá fiára megerősítésért. Ő meg se szólalt, de arcáról szinte ordított egy hatalmas „DE”.

Mindkettőnk szerencséjére jött egy új vendég, így mennem kellett felvenni a rendelést. Cuki, öreg bácsika, aki nem tudta eldönteni vagy öt percen keresztül, hogy mit rendeljen. Türelmes személyiség vagyok, így igyekeztem segíteni neki mindenben és plusz egy perc múlva már adtam is le a rendelést a szakácsnak.

Hirtelen csörömpölésre lettem figyelmes.

-Nekem ez nem megy! Fogalmam sincs minek kellett engem elhoznod ide mikor te is tudod, hogy mi van velem. -kiabálta Hoseok miközben levágta az evőeszközeit. Mindenki őket figyelte a kis kajáldába.

-Én csak jót akarok neked! De te nem is próbálkozol! -kiabált vissza az anyja.

-Én szerinted nem próbálkozom? Én nem akarom???? Szerinted én szeretek így élni?
-kiabált teljesen kikelve magából. Hangja kicsit rekedtes volt még is lágy, ami fogalmam sincs, hogy hogy lehetséges. Nem értettem mi az oka ennek az egésznek, hogy mi a problémája és miért kell ilyen hangosan kiabálni, egészen addig, míg meg nem láttam a kezét.

Szemeim kikerekedtek. Légzésem valamiért felgyorsult és talán még meg is szédültem egy picit. Mindkét keze remegett, mint a kocsonya. Abban a pillanatban állt össze a kép. Amit mondtak, amit tett, a viselkedése.

Hoseok Parkinson kóros....