Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

25. Rész - Strange

Ayo Jagis!!❤❤
Kezem még mindig sínben van, de
Már nem olyan kényelmetlen
így megpróbálkoztam az írással👏
Gondoltam Szombaton rakom ki ezt,😊
mivel holnap már nem gondolom,
hogy lesz idõtök olvasni. 🙈
Remélem tetszett♥❤

Boldog Karácsonyt és
Kellemes Ünnepeket
minden kedves olvasómnak ♥♥❤❤❤❤

xXSunnyXx

-Jaj Édesem! De jól néz ki ez az étel. -jött be Mrs. Jung a konyhába és nézte hatalmas mosollyal az arcán a "vacsorát".

Furán méregetve mértem végig és majdnem meg is töröltem a szemeimet, hogy meggyőződjek róla nem álmodom. Meglepetésemre, csak én akadtam fent Mrs. Jung felettébb kedves természetén és Hobi csak ugyan úgy folytatta a szedést. Mintha semmi különös nem történt volna.

-Hol láttad? -ült le mellém a nő és kérdezte őszinte kíváncsisággal, mire krákogva egyet vettem el Hobitól az merőkanalat és kezdtem el szedni magamnak a levesből.

-Am... ez egy nagyon egyszerű recept. Még régen ilyet csináltunk odahaza mikor karácsony volt.. vagy valami édesre vágytunk. -magyaráztam, de még mindig tartottam Mrs. Jung gorombább személyiségétől.

-De jó, hogy vannak hagyományaitok. -mosolygott rám, majd kezdte el enni az ételt, melyet közben szedtem neki. Szinte csak ízlelgetni tudtam az általam készített tejszínes ételt, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Hoseoknak feltűnt, hogy csak turkálok a tányérom tartalmában, ezért felnézve rám próbálta meg felmérni a gondomat. Mikor valamennyire kiolvasta rejtett utalásaimból, hogy mi a gondom, csak megrázta egy picit a fejét, s tátogott egy "Majd elmondom"-ot.

Megelégedtem annyival, hogy majd valamikor kapok választ a kérdéseimre, így már kicsit nyugodtabban láttam hozzá a levesem megevéséhez. Elég sokat beszélgettünk ahhoz képest, amik történtek. Persze mi a sráccal egymásra sem mertünk nézni, de viszonylag hamar eltelt a vacsora is. Nem tudtam beszélni vele, miután megettük a kaját, mert Mrs. Jung még maradt mesélni nekünk a nyaralásáról. Hobi hamar megunta ezért nem sokáig tartózkodott a földszinten, de mivel nekem mosogatnom kellett ezért végig hallgathattam mindent.

Szomorúan feküdtem végül az ágyamba, mert a fürdéskor sem futottam össze Hoseokkal úgy hogy ne lett volna ott az anyja is. Nem értettem, hogy mi lehetett a baja a mindig kedves nőnek. Ugyan olyan érthetetlen volt, mint sokszor a fia. Vagy én voltam borzalmas emberismerő vagy túlságosan is hasonlítottak egymásra a jellemükben. Sóhajtva fordultam oldalamra és néztem elmerengve a redőnyön beszűrődő halvány holdfényt. Olyan szép volt, ahogy enyhén megvilágította a padlómat, s ezzel sem éreztem magamat olyan magányosnak, mint Hobi nélkül.

,,Le kéne állnom picit, mert ha így folytatom, még eltávolodik tőlem a ragaszkodhatnékom miatt."

Hátravetettem magamat és a plafont bámulva merültem el már megint az önpusztító gondolataimban. Megrázva fejemet inkább nagy nehezen feltápászkodtam és elhatároztam, hogy bekapok valami harapnivalót.
Lehetőleg csokival kapcsolatosat, hogy jusson kevéske boldogsághormon is a szervezettembe.

Óvatosan helyeztem le lábaimat a földre és igyekeztem minél halkabban kimenni a szobából. Sokaknak biztos ismerős az a jelenség, mikor este kimennek mondjuk mosdóba, de minden kis zörejt mely ezzel jár, vagy hússzor hangosabban hallanak. Velem is ez történt csak hála a kevés kalciumnak mely alig jutott szervezetemben mostanság, csontjaim úgy ropogtak, mint egy öregasszonyé. Igyekeztem minél hamarabb lesietni a biztonságot nyújtó földszintre, de mindennek tetejében még a lépcsők is nyikorogtak alattam.

Kész megkönnyebbülés volt mikor talpam a nyikorgásmentes földszintre érkezett. Ott már mindegy volt mennyire kattognak a végtagjaim, hisz elég kis eséllyel hallhatták a fent pihenők. Vagyis a fent pihenő (egyesszámban).

Meglepetésemre Hoseokot sziluettjét véltem felfedezni a félhomályos konyhában melyben csak egy kicsi lámpa világított. A mosogató felett támaszkodott és talán épp gondolkozni akart valamin. Elővigyázatosságból azért körülnéztem, nehogy valahonnan kiugorjon Mrs. Jung, majd halk léptekkel osontam a fiú mögé és karoltam ár szorosan a derekát. Kicsit megijedt, ugyan is a hirtelen érintéstől felegyenesedett, de mikor már az agyáig is eljutott az információ, kicsit felengedve fordult meg karjaimban és ölelt magához.

-Na mi az Jagi? Már is hiányzom? -túrt bele a hajamba és kezdett el játszani pár tincsemmel, míg én a mellkasának döntve fejemet hallgattam szívverését.

-Nem tehetek róla. Ha mások vesznek el tőlem az jobban megvisel mintha magad mentél volna el. -mondtam hallkan még mindig ügyelve az alvóra.

-Hm.. -hümmögött a hajamba, majd picit eltolva magától nézett le rám.
-Túl sok a nyugodt pillanatunk mostanában. -mondta elgondolkodva, mire kamu nevettem egy halkat.
-Ugyan már. Anyukád akciója után még csoda, hogy nem kaptam infarktust. -ráztam a fejemet mosolyogva, ami őt is mosolygásra késztette.

-Amúgy... hogy hogy ilyen durva hangulatváltozási vannak? -szólaltam meg hirtelen egy kis idő elteltével és döntöttem vissza fejem a mellkasára, hogy a szívveréséből is le tudjak venni valamilyen reakciót, ha esetleg úgy döntene, hogy nem beszél. Sóhajtva egy aprót támasztotta meg állát az én fejemen, s csak hallgatott. Tudtam, hogy kényes téma, de muszáj volt tudnom.

Szinte hallottam ahogy a fogaskerekek zakatolnak az agyában, s igyekszik eldönteni, hogy elmondja-e nekem vagy sem. Sajnos akármennyire is voltam kíváncsi nem erőltethettem. Ha akarta volna elhallgathatta volna előlem, s ebből nem lett volna semmi gond. Az más kérdés, hogy ő is tudta-e vajon ezt.

-Erm... nos.. -szólalt meg kicsit esetlenül, majd nyelt egy nagyon.
-Anyukám.. bipoláris kicsit. Mármint ebben szenved. -mondta, s valahogy szégyenlést véltem felfedezni a hangjában.

-Oh... -csak ennyit tudtam kinyögni eleinte, de aztán csak megeredt a nyelvem.
-Akkor ezért van Risperidon a szobádban. Ő szedi. -jelentettem ki az újonnan felfedezett elméletem, majd felnézve a fiúra vártam a megerősítésre.

-Félre érted MiMi... az az enyém. -döntötte el a fejét kicsit. Értetlenül vontam össze a szemöldökeimet és most már az én fogaskerekeim kattogtak eszeveszettül.

-De hisz te egyik betegséget sem produkálod. -néztem rá kérdőn, mire elkomolyodott.

- De. Bipoláris vagyok. -mondta határozottan, én meg nem tudtam mint tenni csak hátrálni egy lépést.

-Egy frászt vagy te bipol. Parkinsonos vagy. -mondtam kijelentve, de kezdtem egyre jobban összezavarodni.

-Az biztos nem.. Mindegy. A lényeg, hogy azt a hülyeséget szedem már egy jó ideje és használ. Bizonyos téren. -tette hozzá halkan, de épp máson koncentráltam.

-De te nem.. -próbálkoztam, de helyette közbevágott.

-Kérlek! Egész nap nem ölelhettelek, pedig egy házban tartózkodtunk. Felejtsük el picit ezt az egészet, jó!? -nézett rám fáradtan és húzott oda mellkasához. Nem akartam megszólalni, hisz ez volt a kívánsága végül is.

Ha akkor megszólaltam volna, tuti, hogy nem jött volna ki más a számon, csak ezzel a bipoláris dologgal kapcsolatos dolgok. Hagytam, had öleljen amíg akar, de azok a fránya ki fogaskerekek a fejemben csak nem akartak pihenni.

Talán pont nekik köszönhetem azt, hogy szinte semmit sem aludtam aznap éjjel és hogy egyfolytában csak járt az agyam.