Mi történik akkor, ha a mindenség teremtője kiadja a parancsot a Végítéletre? Vajon a Végítélet tényleg olyan súlyos dolog, mint amilyennek az emberek gondolják? Mégis milyen szerepe van a Végítéletben a Hét Halálos bűnnek és magának a Pokol megtest...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Az út Németországba teljesen nyugodt volt. Megtörtént a csoda is, Acedia és Superbia nem veszekedtek egymással hanem Invidia társaságában arról csacsogtak, hogy milyen volt a divat az elmúlt évszázadokban. Luxuria mellettem, meglepő módon elaludt. Avaritia és Gula pedig szokásukhoz híven megint egymást marták. Én pedig, úgy mint régen figyelem őket. Akárhány év is telt el, egyikük se változott szinte semmit sem.
Mikor megérkezünk, azon kezdünk el vitatkozni, hogy merre menjünk most. Mivel jelenleg Feliciano se tudja megmondani, hogy merre lehet Ira. A vitának én vetek véget, eltéve a bűntetésemet, mielőtt még nekiugrik az orosz torkának. Bár legszívesebben én is megfojtanám néha, de nem kell tettlegességig fajulnia a dolgoknak.
- Váljunk szét! Aki megtalálja jelezzen a többieknek a bűntetésével. - Azzal elfordulok a csapattól és elindulok az egyik zsúfoltabb utca felé. Élvezem a csendet, ahogy egyre beljebb haladok a számomra ismeretlen város szívébe. Tekintetem folyamatosan figyeli a környezetem. Egy bűn nem veszhet el csak úgy, nem valami tárgy. Minden bűn hagy maga után valami nyomot akkor is, ha már rég nincs a közelben.
Sikátorok, utcák és kereszteződések sokasága ballag el mellettem. Mikor a szemem sarkából észre veszek valamit. Egy fiatal lány alakját az egyik sikátorban. Megtorpanok, valami nem enged tovább menni. Már éppen megmozdulnék, mikor megjelenik a hölgyike mellett az egyik démonom. Kíváncsian nézek rájuk. A pokolból felküldött lény közel lép a lányhoz.
- Hagyd ezt rám! Van neked más dolgod is! - Teszem kezem a munkásom vállára, aki ijedten fordul felém. Kedvesen mosolygok rá, ő pedig elhátrál a lánytól és egy "Ahogy parancsolja!" társaságában eltűnik. Előveszem a jelképem, a mérleg azonnal kibillen a halál irányába, hozzá se kell érnem, sóhajtok egyet, ahogy visszadugom a tárgyat a helyére. Zsebemből kihalászom Felicianot és hagyom, hogy felvegye a kasza alakját.
- Ciao, kis hölgy! Mondd csak miért? - Nézek mélyen a meglepett lány szemeibe. Mosolyom olyan, mint mindig, megértő és gondoskodó. A velem szemben álló lehajtja a fejét.
- Feladtam. - Hallom halk válaszát, bár tudom, hogy ezt a lelke és nem ő maga mondja.
- Ha így állunk nincs más választásom. - Hunyom le a szemem. - Legközelebb okosabban válassz! Vagy várd meg a Végítéletet, az után minden könnyebb lesz.
- Köszönöm. - Ahogy ezt kimondja Feliciano belemélyed a vállába, a lélek kiszabadul és eltűnik a semmibe, most egészen az újjá éledéséig hozzám az én világomhoz tartozik.
- Nincs mit. - Suttogom letörölve egy könnycseppet az arcomról. Mindig elszomorít, ha öngyilkost kell átküldenem a túlvilágra.
- Még mindig túl szentimentális vagy, Inferno! Hogy te nem tudsz megkeményedni, akármennyit várunk! - Hallom meg a gúnyos hangot a jobb oldalamról.
- Ne üsd bele az orrod a dolgomba Ira! - Sziszegem felemelve a bűntetésem.
- Azt hiszed azzal a rozsdás vacakkal eltalálsz?! Mindig is ostoba voltál! - Kuncogja, mire én egyszerűen belehasítok a levegőbe a mozdulat hatalmas lármát csap, de akkorát, hogy az egész város bele remeg. - Ez most mire volt jó! Attól, hogy cseng a fülem még nem vagyok harc képtelen!
