Mi történik akkor, ha a mindenség teremtője kiadja a parancsot a Végítéletre? Vajon a Végítélet tényleg olyan súlyos dolog, mint amilyennek az emberek gondolják? Mégis milyen szerepe van a Végítéletben a Hét Halálos bűnnek és magának a Pokol megtest...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Gula POV
- Nem vesztek el egy fogadást se, valami pisis kölökkel szemben! - Vágom hozzá a választ a kapzsiság bűnéhez. Nincs semmi bajom a fiúval, a csipkelődés mind a kettőnk oldaláról inkább a barátság megnyilvánulása, mint az ellenségeskedésé. Legalább is én így gondolok rá. - Gondolom ugyanaz lesz, mint vele volt. - Nézek Infernora, ahogy belépek a szerkezet közepére, a férfi egyszerűen csak bólint. Zsebemből előhúzom a bűntetésem, elmosolyodok, majd felemelem az arcom elé.
- Na, mutasd meg mit tartogatsz számomra, Renè! - Szavaimra a világ halványodni kezd, majd lassan élesedni. A többiek mind meglepetten néznek körül, én nagyot nyelek, ahogy meglátom a tájat. - Miért pont ezt? - Kérdezem fenn hangon, majd fújok egyet. - Nem sokára találkozunk! - Vetem oda félvállról a többieknek, ahogy zsebre tett kézzel elindulok a sötét erdőbe.
- Azta, depressziósabb vagy, mint Inferno! - Hallom még Avaritia megjegyzését, de már nem figyelek rá annyira, hogy válaszoljak is. Lassan megyek az erdőben. Pontosan tudom hová tartok és valami belül nagyon nem akar odaengedni. Lehunyom a szemem, a többiek most biztos mind engem figyelnek, ahogy előbb az orosszal csináltuk. Viszont jelenleg ezt a gondolatot ki kell zárnom a fejemből. Nem szabad erre gondolnom különben nem fogok tudni szóba állni a bűntetésemmel.
- Gondolom meglepett, hogy tudom a neved. - Szólalok meg, nem is foglalkozva azzal, hogy hallja-e a címzett. Magamban már hallom Avaritia reakcióját "Engem rendesen megleptél vele szarvasgomba!" esetleg "Mégis honnan a frászból tudtad?" vagy valami hasonló lenne. Kuncogok egyet, majd megint beszélni kezdek. - Mindig is hallottalak, de te is tudod, hogy én már kezdetben is fura voltam. Azt hittem csak egy hang vagy. Pedig mennyiszer kisegítettél.
- Miért csak most? - Hallok hirtelen választ, mire elmosolyodok. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan reagálni fog.
- Most értettem meg. Ismersz, lassan esnek le a dolgok. - Kuncogok egy kicsit, de hamar elkomolyodok. - Miért pont ide? - Állok meg egy helyben. Már veszélyesen közel vagyok a célhoz és nem visz rá a lélek, hogy tovább menjek.
- Mitől félsz? Már nem bánthat semmi! - Jön a válasz, én lehajtom a fejem, nem tudom mit mondjak erre. Én se tudom pontosan mitől is félek. Egyszerűen csak érzem, ezzel nem tudok mit kezdeni. Életem legsötétebb pontja áll előttem és nem merek megint szembe állni vele. A bűnök közül én vagyok az egyetlen, aki volt olyan ostoba, hogy családot alapítson és ennek a hibámnak a végeredménye ott vár az út végén. A tettem, amit annyiszor megbántam, amit mégsem tudok kitörölni az emlékeimből, most újra itt van az orrom előtt.
- Magamtól! Nem fogom tudni megint megtenni...
- Nem mondtam, hogy tedd meg! - Dörren rám a mély bariton férfi hang. - Azt se mondtam, hogy látnod kell! Figyelj rám egy kicsit! Ott voltam! Melletted voltam! Azt akarom, hogy tudd nekem milyen volt! - Halványan elmosolyodok, ahogy lassan elindulok előre.
- Sírtál! Napokig sírtál, helyettem is. Amikor megtettük remegett a kezünk, alig tudtalak irányítani. A könnyektől nem láttam semmit. Te nem akartál mozdulni. Pontosan tudtam miért, de te is tudtad, hogy meg kellett tennünk. A mi dolgunk ítélkezni a bűnösök felett és elvenni az életük, ha kell.
- Ha tudtad miért nem mondtad? Miért nem beszéltél velem? Miért hagytál sírni? Miért hagytál egyedül? - A férfihang elcsuklik, nem válaszolok csak megyek tovább, majd kiérek a tó partjára. A kis fakunyhó ugyanott áll, ahol akkor állt. A fehér rózsák szép sorokban állnak a fal mellett. A lugasra szőlő fut fel. Minden élettel teli, minden boldog volt akkor még. Azt hittem nekem is lehet átlagos életem, boldog lehetek, de az csak egy álom. Most pedig fekete és szürke a tó partja, az elém táruló látvány a valóság. A kegyetlen valóság. Ez az az este! Minden ugyanolyan.
- Ott vagy igaz? - Kérdezem a bűntetést.
- Tudod milyen a vér íze? - Meglepődök, majd nemet rázok a fejemmel. Teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésem, de nem zavar. Tudom, hogy nem köteles nekem felelni, itt most ő diktál, én csak igyekszem megtenni, amit szeretne. Lassan lesétálok a partra, a fa most is ott áll, mint akkor. Szemembe könnyek szöknek, ahogy tekintetem végigfut a hullákon.
- Hiányoztok. - Suttogom, ahogy leguggolok a feleségem mellé, kezem arcára rakom, megsimogatom. Majd a két kislányommal is megismétlem az előbbi mozdulatot. - Mindenre figyeltél, még érintésre is ugyanolyanok. - Állok fel, majd megint a fa felé fordulok.
- Te is alapos vagy. - Erre bólintok egyet, majd remegő lábakkal lépek el a korhadt fekete törzsű fa mellett. Tekintetem azonnal megtalálja a fiút, akit keresek. Bűntetésem földből kinőtt szőlőtőkéje egyenesen a szívén keresztül magasodik az éjszakai ég felé. Mellkasát vér borítja szemei már le vannak csukva, ajkai még fájdalmas grimaszra vannak húzva. Pont, mint akkor régen. A földön ott áll a kelyhem, benne valami vöröses folyadék. Első pillantásra bor, de én tudom, hogy nem az. Odamegyek a bűntetésemhez és felveszem, majd a fiúhoz lépek, homlokom az övére helyezem.
- Bocsáss meg! Nem volt más választásom! Mindőtöket szerettelek! - Elhátrálok, majd lehunyom a szemem és nemes egyszerűséggel felhajtom a folyadékot a kehelyből. Fintorogni kezdek, majd keserűen megszólalok. - Pocsék!
- Mi? - Hallom bűntetésem kérdését.
- A vér íze! Pocsék! - Magamhoz szorítom a kelyhet. - Te is bocsáss meg!
- Túl sokszor kérsz bocsánatot! Már rég elfelejtettem. - Ahogy befejezi a mondatot a világ, ami a múltam idézi köddé válik. Veszek egy mély levegőt és mosolyogva fordulok a többiekhez. Megint olyan vagyok, mint mindig.
- Nyertem töpörtyű! - Vigyorgok a gyerekre, de a figyelőim arca, mind meglepett és sajnálkozó.
- Nem is tudtam! Ők a családod voltak, igaz? - Egyszerűen biccentek Ira kérdésére, mire a lány azonnal mellettem terem és megölel. Én gondolkodás nélkül viszonozom a gesztust, már megszoktam, hogy ilyen, s bár egyetértek Inferno véleményével, hogy nem akar senkivel kapcsolatot teremteni, ezt nem mutatom ki a többieknek. Van, amiről nem kell tudniuk. - Sajnálom. - Mondja végül a lány, mire szomorúan elmosolyodok.
- Az már a múlt! Most vannak fontosabb dolgaink is!
- Mit akarsz szarvasgomba? - Fonja össze maga előtt a karjait Avaritia, én kérdőn nézek rá, viszont hamar leesik mit akart mondani, mire kuncogni kezdek. Eltolom magamtól Irat, ahogy készülök a válaszra. - Már nem tetszik a hangzása! - Fintorog a gyerek.
- Csinálj ma orosz vacsorát!
- Felejtsd el, nem csinálok se... - Tágra nyílt szemekkel néz rám. - Oroszt? - Én biccentek, tisztán látom a szemében a lelkesedést, viszont tudom, hogy nincs az a pénz, amiért bevallaná ezt. - Azt hiszem elfogadom ezt a feltételt, de csak mert nem olyan rossz, mint általában lenni szokott.
- Inferno folytassuk a bűntetések játékát, vagy pihenjünk mára? - Nézek vezetőnkre, miután kikuncogtam magam.
- Egy még belefér! A többieket későbbre hagyjuk. Ennyi izgalom elég lesz egy napra! Akkor nézzük, ki lesz ma az utolsó! - Biccentek a férfi válaszára, majd leülök Avaritia mellé és csettintek, hogy a kehely eltűnjön a kezemből. Igyekszem elterelni a gondolataim a múltról, most nem ezzel kell foglalkoznom. Most a jelennek kell élni, küldetésünk van, aminek eleget kell tennünk, ez a mi feladatunk. Ehhez pedig mindünknek erősebbé kell válni. Tekintetem a sorsoló szerkezetre függesztem, figyelve, hogy kin is fog most megállni. Ki lesz a szerencsés, aki társaloghat a bűntetésével?
------------------------------------------------------ Köszönöm az olvasást, remélem tetszett 😃
