Mi történik akkor, ha a mindenség teremtője kiadja a parancsot a Végítéletre? Vajon a Végítélet tényleg olyan súlyos dolog, mint amilyennek az emberek gondolják? Mégis milyen szerepe van a Végítéletben a Hét Halálos bűnnek és magának a Pokol megtest...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Acedia POV
Idegesen figyelem, ahogy az a valami pörög. Nem akarok következő lenni. Én lennék az első, aki semmit sem tud a bűntetéséről. A piszkálódós duo mind a két tagja ismerte már valamennyire a hozzá ragadt tárgyat. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében. Mármint a tömésen kívül. A pörgettyű megáll én, pedig elkeseredek.
- Én nem akarok menni! Nem! - Török ki, ráadásul Inferno arckifejezése se segít egy cseppet se. Mióta nyíltan elutasított még nagyobb távolságot érzek közte és köztünk. Mintha ő egy teljesen más világban lenne, mint mi. Luxuria a vállamra teszi a kezét, és mikor felnézek rá biztatóan biccent egyet. Erőt veszek magamon és belépek a jelképek körébe. Felemelem a kezem, mire a baba megjelenik a levegőben.
Ma már harmadjára halványul el a világ. Mikor kitisztul a kép, hajnali fény borítja be a tájat. Hűvös van és még kicsit szürkés a táj. Tekintetem felszalad a dombon, ami előttünk áll. Szám elé kapom a kezem az építmények láttán. Szemembe könnyek szöknek, nem hittem, hogy még valaha látom így ezt a helyet. Mikor a Luxuria kíváncsian rám néz, én mosolyogva szólalok meg.
- Itthon vagyok! Tényleg itthon vagyok! - Folynak a könnyeim, ezek a boldog könnyek, ahogy a többiekkel mit sem törődve elrohanok Athén városába. Abba a városba, ami szemem előtt megint fénykorát éli. Az épületek olyanok, mintha újak lennének, az illatok a múltam idézik. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem egy emlékem. A város sosem volt ilyen kihalt.
- Szóval a bűntetésem csinálta meg ilyenre a helyet. - Elmosolyodok, ahogy megállok az akropolisz tetején és lenézek Athén városára. - Legalább tudom, hogy ez közös bennünk. Az is... Vagyis ő is szereti ezt a várost. - Elégedetten terülök el a márvány köveken. Tudom, hogy keresnem kellene, de elfáradtam. Kinek fog fájni, ha kicsit pihenek? Negyed óra kiterült alvás után hasra fordulok és államat tenyereimen pihentetem. Elnézem a tájat, majd hangosan gondolkodni kezdek.
- Vajon hol lehet? Ez nem igazság Gula és Avaritia bűntetései megszólaltak, mikor a világaikban voltunk. Az enyém miért nem beszél? - Morcosan húzom össze a szemöldököm, ahogy végignézek az akropolisz tövébe emelt épületeken. Tekintetem megakad a színházon, felcsillan a szemem. Mennyire szerettem én, amikor ott adtak elő valamit. Lassan felállok, majd elkezdek lefelé szaladni a domboldalon.
- Úgyse fogom megtalálni azt a babát, akkor már kihasználom, hogy itt vagyok. - Elérem a színház szélét, már nem futok, csak sétálok, ahogy a márványülőhelyek közt elérem azt a teret, ahol anno előadtak. A közepére állok és végignézek a hatalmas téren. Emlékeimben még élénken élnek az arcok, akik ide jártak. Elmosolyodok. Most azt csinálok, amit akarok. Így fogom magam és elkezdek táncolni.
Először csak lassan, majd egyre gyorsabban, majd megint lassan. Körbe körbe, ahogy régen csinálták. Pont mikor abbahagynám, mivel nem olyan jó ének nélkül táncolni hirtelen csilingelő kislány hang hallatszik, ami betölti az egész színházat. Görög szó, jobban mondva ének. Tekintetem a kis előadótér közepére siklik. Magyarul a hátam mögé, mivel a kör közepétől kifelé fordultam.
