Futva menekülj

Kezdődik

November volt. A gimiből hazaérve leültem és megebédeltem. Élveztem, hogy vége a hétnek és végre péntek van. Hosszú nap volt.
Valami aggasztott a délután folyamán de nem tudtam mi az, elég rossz érzésem támadt. Rossz idő és sötét volt. Elnyomott hangulatomban csináltam magamnak egy teát és egy könyvvel a kezemben kiültem a kerti bútorra az udvarba. Egy óra telhetett el és elkezdett sötétedni. Hirtelen kirázott a hideg, megborzongtam. Láttam valami világos dolgot a szemem sarkából. Talán valaki haját. Úgy éreztem, hogy valaki néz, így hátrafordultam, de nem láttam mást csak szembe velünk egy szárítókötelet ruhákkal. Biztos azt fújta a szél, gondoltam. Elkönyveltem magamban, hogy képzelődök. Beképzelem már a dolgokat.
Erre a gondolatra el mosolyodtam.
Amikor már tényleg azt mondom, hogy sötét lett, fogtam a könyvem és a kedvenc bögrém majd bementem a házba. Duplára zártam a bejárati ajtót, mert kissé paranoiás vagyok, csináltam egy forró fürdőt, majd egy szendvics után lefeküdtem aludni.

**********

Másnap két legjobb barátnőmmel csajos napot tartottunk késő estig. Bementünk pár boltba és leültünk kajálni. Hiányzott, hogy velük legyek. Annyira a sulira koncentráltam az elmúlt pár hónapban, hogy mindenkit elhanyagoltam magam körül.

Gyorsan hazaértem az utolsó busszal. Leszálltam a szokásos megállóban és sétáltam pár percet.
Hallottam lépteket mögülem, ezért hátranéztem de nem volt senki mögöttem.
Egy kis szűk utcában egyedül kullogtam hazafelé az éjszaka közepén. Csak az utcai lámpák fénye adott némi látóteret és biztonságérzetet. Visszagondolva nem vagyok normális.
De ahogy visszafordultam valaki elkapta a karom egyik kezével, másikkal befogta a számat és behúzott egy fa mögé. Bárhogy kapálóztam nem engedett a szorításán. Neki döntött háttal a fának, majd egy kis idő után, amikor úgy érezte lenyugodtam, elengedett. A mutatóujját a szája elé emelte jelezve, hogy ne sikítsak.
-Mit akarsz tőlem?- kérdeztem remegve a velem körülbelül egyidős, sötétbarna hajú sráctól.
-Nem kellene itt lenned.- mondta komolyan és határozottan. Majd a Holdra nézett és vissza rám.
-Mi az, hogy nem kellene itt lennem?!- emeltem fel a hangom.-Itt lakom.- mondtam és körbemutattam. -Amúgy meg, te ki vagy?-kérdeztem, bár féltem a választól.
-Nem vagy biztonságban.- szorította ökölbe kezeit.
Megijedtem, nem szeretem az erőszakos embereket.
Még jobban a fához húzódtam. Gyorsan vettem a levegőt. Szerintem észrevette félelmem, mert kiengedte kezeit.
-Tőled kellene félnem?-kérdeztem bizonytalanul.
-Nem, ne félj tőlem kérlek... Nem foglak bántani. Én nem foglak, de más lehet, hogy igen. Vagyis...öm...ismerek valakit, aki utánad kutat már egy ideje. Megakarlak védeni... én...- megérintette az arcomat.
Melegség áradt szét a lelkemben. Láttam a szemében valamit. Éreztem, hogy nem fog bántani. Különös volt a szeme, sötétbarna, már majdnem fekete. Megfogtam a kezét az arcomon.
-Miért higgyek neked?- kérdeztem olyan nyugodtsággal a hangomban, hogy meglepődtem saját magamon, miközben a kezem ott pihent az ő kezén.
-Amúgy is, meg tudom védeni magam, nem kell a segítséged.
-Nem akarlak megbántani de nem tudod megvédeni magad.- és elmosolyodott, célozva az történtekre.
Miért van ilyen szép mosolya?! És miért érintett meg ez ilyen mélyen? Tudni akarom, hogy kicsoda.
-Egész éjjel itt fogsz tartani, vagy csinálsz is fogsz valamit velem?- közömbös és támadó próbáltam lenni, ne tudja, hogy reszketek legbelül.
-Elmehetsz, persze.- lépett hátrébb egy lépést és körbenézett. -De csak, ha veled tarthatok.- újból a szemembe nézett. 
-Kezdem azt hinni, hogy egy pszichopata vagy...Nem!- nevettem el magam hisztérikusan.
-Nem tudom ki vagy és nem kellene megbíznom benned.-húztam össze a zöld szemeim. -Kérlek hagyj elmenni.-kérleltem.
-Nem engedhetem...-mondta.
-Miért nem...?-néztem rá.
-Mert félek, hogy bajod esne. Kérlek, nem foglak bántani, csak engedd, hogy hazamenjek veled és letudjunk ülni megbeszélni a dolgokat. Én megakarlak védeni. Kérlek engedd, hogy segítsek neked.-mondta higgadtan. -Nem ismersz fel?-kérdezte.
-Fel kellene ismerjelek? Segíteni akarsz, ez igaz? Vagy ez valami hatalmas hazugság?-kérdeztem.
-Egyszer megmentettelek, de ahogy észrevettem nem ugrik be az arcom.-mondta.
-Megmentettél? Mitől?-kérdezte feszülten de az aggodalmam kezdett csillapodni.
-Inkább a kitől a helyes kérdés. Így már rémlik valami?-kérdezte kissé félrebiccentett fejjel, nem furán félrebiccentett fejjel, hanem csupán kedvesen.
-Szerintem tudom kitől... Istenem te voltál? Te mentettél meg tőle?-kérdeztem és síni kezdtem.

Az út maradék részét ketten tettük meg. Lehet, hogy elítélendő, amit csináltam. Beengedni egy vadidegent az otthonomba...de volt valami abban a fiúban és ez engem érdekelt. Mintha már ismertem volna, de mégsem. A kapunkhoz érve kikerestem a lakáskulcsot és elfordítottam a zárat. Majd beléptünk rajta.