Drop of faith

2.fejezet

A te szemszöged

Új élet. Új élet Koreában. Egy olyan élet amire mindig is vágytam, külföldön a kedvenc városomban független önálló nőként. Na jó meg itt van velem Sára is. Sára a legjobb barátnőm már átalános óta. Mindig együtt terveztük a jövőnket, hogy majd együtt elköltözünk és megvalósítjuk gyermekded álmainkat. És sikerült.
-Jóóó reggelt drága barátosném!!!!-kiabálja jó hangosan és azzal a lendülettel rám veti magát és megjegyzem én aludtam volna még.
-Sára, háromig számolok. Addig szépen leszállsz rólam és ki vonszolod magad a szobámból. Különben lenyúlom a kedvenc zoknidat.-mondtam neki fenyegetően.
-Úgysem mered.
-Egy......-többet nem is kellett mondanom úgy futott ki a szobámból mintha az élete múlott volna rajta. Igen Sárinak van egy gyerekkori zoknia minélkül nem megy el sehova. Tudom elég fura a csaj de én így szeretem.

Nagy nehezen ki keltem drága ágyikómból és el indultam a fürdőbe. Amint elvégeztem minden fontos dolgot már mentem is a konyhába, hogy megnézzem egyetlen lakótársam alkotott-e valami reggelit kettönknek vagy megint nekem kell.
Reménykedve pillantok ki az ajtó mögül de sajnos úgy tűnik megint én csinálok kaját.
- Jó reggelt asszony!!-fülhallgatót kihúzva fülébe kiabálok.
-Tch.....büdös-szokásos mondatával jutalmaz meg amire mindketten felnevetünk. Ezt a mondatot kapja mindenki aki megzavarja őt animézés közbe.
Gyorsan összedobok valami reggeli féleséget kettönknek amit hamar megeszünk és indulunk is a munkahelyünkre. Amikor kiköltöztünk akkor találtuk ezt az állást, egy kis kávézóban dolgozunk, nincs olyan messze tőlünk egy nagyon kis hangulatos hely nincs sok alkalmazott összesen hárman dolgozunk itt. Egy aggálya van az egésznek. Az az, hogy maga a hely egy nem épp forgalmas helyen van tehát alig van vevő ami már nem egyszer a csőd szélére sodorta ezt a helyet. De mi ki tartottunk mellette bár nem lehet tudni meddig marad még fenn ez a hely.

-Sziasztok- köszöntünk amint beértünk.
-Jajj de jó, hogy itt vagytok valami nagyon fontos dolgot szeretnék megosztani veletek.-jött oda hosszának Mark a főnökünk. Kissé megijesztett a viselkedése, a mindig mosolygós kedves és élénk Mark most sokkal inkább volt komor és zaklatott mint sem boldog. Min Lee már ott ült egy asztalnál és várta a fejleményeket. Min Lee is egy alkalmazott ebben a kis kávézóban. Ő is velünk együtt nagyon szereti ezt a helyet és a mi kis közösségünket amit mi négyen alkotunk.
-Történt valami?, annyira idegesnek látszol.-kérdezte Min Lee a főnöktől.
-Tudjátok már nagyon sokszor szóba jött az, hogy be kellenne zárni ezt a helyet.-mondta egyhangúan.
-És arra jutottam, hogy itt az ideje annak, hogy megtegyük ezt a lépést.

Amikor befejezte a mondandóját köpni nyelni nem tudtam és szerintem a többiek is így voltak ezzel. Itt hagyni ezt a helyet egyszerűen képtelen vagyok.
-Figyeljetek lányok tudom, hogy ez most váratlanul ért titeket de ti is belátjátok, hogy ez már nem mehet így tovább. Biztos vagyok abban hogy találtok egy ennél sokkal jobb munkahelyet hiszen sokmindenhez értetek. Nagyon sajnálom.-zárta le Mark a monológját.

Nem bírtam tovább ott maradni. Gyorsan viharzottam ki a kávéház területéről, azt sem tudtam merre megyek de mentem. Nem bírtam ennyi mindent feldolgozni és nem is akartam csak a régi munkahelyemet amit szerettem és élveztem de már nincs is olyan.
Mentem tovább és tovább amíg nem találtam egy kis barna kopott padot. A környéken nem volt senki egy árva lélek sem járt arra. Pont ez kell nekem.
-Istenem miért büntetsz engem? Mi rosszat tettem? Mi a terved ezzel?- kiabáltam azzal az egy személyell aki egyáltalán nem érdemelte meg azt hogy így beszéljek vele.
-Uram minek, mind miért volt erre szükség?- úgy bőgtem mint egy óvodás. Sok kérdés cikázótt a fejemben amire nem találtam megoldást és talán nem is fogok.
-Én gondoskodom majd rólatok csak bízz bennem.-szólalt meg egy mély erőteljes de még is nyugtató férfi hang. Körülöttem senki nem volt ezért biztosan állíthatom hogy ki mondta ezt nekem.
Isten.