More than step-brother [Több,mint mostohatesó]

Matek

Háron nap telt el hétfő óta,vagyis ma csütörtök van,de én azóta is arra a "majdnem csók" pillanatra gondolok,ami aznap történt. Két lehetőség volt,ami Alex ezek utáni viselkedését illeti: Az első,hogy távolságtartó lesz,a második pedig,hogy úgy tesz majd,mintha semmi se történt volna. Szerencsémre,vagy épp szerencsétlenségemre a második opciót választotta. Tipikus testvéri viszony van köztünk,tegnap este is együtt Xbox-oztunk,viccelődtünk és egy testvéri verekedést is megejtettünk. Na most,egyik részem örül annak,hogy jóban vagyunk és nem taszít el magától,a másik részem viszont nehezen tudja ezt a helyzetet kezelni. A gyomromban azok a bizonyos pillangók,amikről eddig csak a filmekben hallottam,nagyon is ott voltak és szárnyra keltek,már annyitól is,hogy Alex a nevemen szólít vagy ha hozzám ér,de már csak egyetlen pillantásától is...Nem tudom,hogy hogyan fogom ezt ép ésszel kibírni,ráadásul úgy,hogy senkivel nem osztottam meg ezeket az érzéseket,még Bobby-val,a legjobb barátommal sem,pedig ő tudja minden létező titkomat...
~•~
Délután matekot tanultam,mert megbukni nem akartam,pedig elég nagy esély volt rá. Bő fél órája szenvedtem ezekkel az "algebrai törtek" nevezetű izékkel,amikor hallottam,hogy Alex hazaért. A nagy koncentrálás közepette észre se vettem,hogy beosont a szobámba és mögém állt.

-Mit tanulsz?-szólalt meg,én pedig az ijedtségtől majdnem leestem a székről,amin ő jót nevetett. -Nyugi hercegnő,nem a csúnya bácsi vagyok,aki elvisz,mert rossz voltál.-még mindig nevetett.

-Rosszabb vagy,mint a csúnya bácsi..-morogtam.

-Igen? Minek neveznél akkor?-kezeit a térdeire támasztotta és közelebb hajolt az arcomhoz,kíváncsian várva válaszom.

-Egy lopakodó,piercinges dementornak.

-Azta. Szóval dementor vagyok...érdekes fantáziád van,hercegnő.-vigyorogva mondta ki az utolsó szót,mire beleboxoltam a vállába.

-Mondtam,hogy ne hívj így...Amúgy meg,igazán hagyhatnál tanulni.-a vállam fölött belenézett a füzetembe majd vidáman megszólalt:

-Algebra,a kedvencem.-mosolygott és tanulmányozni kezdte a feladatokat.

-Te szereted a matekot?-kérdeztem tátott szájjal.

-Kedvenc tantárgyam volt,logikus és,ha megérted,akkor nagyon könnyű.-tartott egy perc szünetet és lapozott a füzetemben,ami leginkább áthúzásokból állt. -De ahogy látom,te nem igazán érted.-rámnézett.

-Szart se értek az egészből.-mondtam.

-Hol maradtál le?

-Úgy ötödik osztályban...-erre felnevetett,kivillant a tökéletes fogsora.

-Na,gyere,elmagyarázom.
2 órába telt,mire nagyjából megértettem az alap dolgokat,de Alex türelmesen elmondott mindent akár ötször is,ha kellett. Miután látta,hogy teljesen kikészültem,mondta,hogy hagyjuk abba én pedig boldogan hajítottam a könyvet a sarokba.

-Pusztulj!!-kiáltottam a könyvnek,amit a mostoha bátyó mulatságosnak talált.

-Hidd el,meg fogod szeretni a matekot.

-Chh,majd ha piros hó esik..-mondtam szemforgatva.

-Ha én leszek a tanárod,egyenesen imádni fogod.

-Téged vagy a tantárgyat?-erre a kérdésre kacsintott egyet és azt mondta:

-Mindkettőt.
Kész voltam..pillangók,felizgulás,minden volt,amit csak el lehetett képzelni. Azon a határon voltam,hogy ott helyben leteperem,amikor anya lentről felkiabált,hogy fontos dolgot akarnak mondani. Lesétáltunk az emeletről és bementünk hozzájuk a nappaliba.

-Valami baj van?-kérdeztem tőlük,mire anya legyintett egyet.

-Dehogy,kicsim,minden rendben van,sőt. Arra gondoltunk,hogy hétvégén elmegyünk négyesben egy termálfürdőbe,bérlünk szobát egy hotelben és kicsit lazulunk. Na,mit szóltok?-nagyon izgatott volt.

-Én benne vagyok.-mondta Alex.

-Én is.-mosolyogtam.

-Szuper.-mondta anya boldogan. -De,ha nem gond,egy szobában kellene aludnotok,hacsak valamelyikőtök nem fizet külön szobát magának.

-Nem kell különszoba.-vágta rá Alex. -Elférünk egyben is,igaz Max?-kiskutya szemekkel nézett rám,amitől majdnem elolvadtam.

-Igen,elférünk.-erősítettem meg.

-Nagyszerű! Akkor,szombat reggel indulás!-mondta Steve és megpuszilta anyát,akit évek óta nem láttam ennyire boldognak.

-Anya...

-Mondd,édesem.

-Örülök,hogy boldog vagy.-erre meghatódottan elmosolyodott.

-Tényleg az vagyok...de remélem,hogy te is.-az igazság az,hogy a boldogságtól elég messze álltam,de nem akartam elszomorítani,ezért csak bólintottam egyet...

Amikor felmentem az emeletre,Alex utánam szólt:
-Bejössz hozzám egy kicsit?-fogalmam se volt arról,hogy mit akarhat,de bementem. Becsukta az ajtót és megállt előttem.

-Mi...mi az?

-Miért hazudtál anyukádnak,Max?-kérdezte.

-Én nem hazudtam.-gombóc keletkezett a torkomban,a sírás határán voltam.

-Most is hazudsz,látom.-kezei közé fogta az arcomat és komoly tekintettel nézett a szemembe.-Nem vagy boldog?
Ennyi kellett..sírni kezdtem. Valójában az elmúlt évek történései felgyülemledtek bennem és ez egyszerűen szomorúvá tett,de soha nem sírtam...egészen eddig.
Alex szorosan átölelt,csitítgatott,simogatott,de a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Egyre jobban magamhoz szorítottam a fiút,aki nem ellenkezett. Addig álltunk így,amíg a teljes kimerültségtől már nem tudtam sírni és csak aludni akartam. Elengedtem Alexet,aki nyomott egy puszit a homlokomra.

-Velem alszol?-kérdezte csendesen.

-Nem,azt hiszem most egy kis magányra van szükségem.-mondtam bágyadtan.

-Megértem. De,ha bármire szükséged van,gyere és kelts fel nyugodtan,rendben?

-Rendben...köszönöm,amiért itt vagy és számíthatok rád,pedig alig pár napja ismerlek.

-Nem számít mióta ismerjük egymást,ami számít az az,hogy itt vagyok neked és te is nekem.-adott egy puszit az arcomra,aztán én is az övére,ezután pedig visszamentem a szobámba. Ledőltem az ágyra és szinte azonnal elnyomott az álom.