More than step-brother [Több,mint mostohatesó]

Kívánságok

Nem akartam a bejáraton keresztül kimenni,mert anyámék még mindig a nappaliban voltak,de nem volt más választásom. Alex megfogta a kezemet és szószerint ráncigált maga után.

-De anyáék lent vannak...Alex,menjünk az ablakon keresztül!-mondtam neki,de rám se hederített. Lementünk a lépcsőn és szinte kifutottunk a házból. A szüleink egy árva szót sem szóltak,ami egyrészt megnyugtatott másrészt viszont felkavart.

-Szállj be!-utasított a tesóm,de én az ajtónál megtorpantam.

-Hova megyünk?

-Nem tudom,de siess már!-felemelte a hangját. Muszáj volt választanom.

Felelőtlenül menjek el Alex-szel,anélkül,hogy tudnánk merre megyünk,vagy maradjak itthon a szülőkkel,akik össze vannak zavarodva és undorodnak tőlünk?

-Mi van már?-szólt ki türelmetlenül az autóból a fiú. Sóhajtottam egyet,majd beszálltam. Épphogy volt időm becsukni a kocsiajtót,ugyanis Alex azonnal padlógázzal indult meg. Legszívesebben felsikítottam volna,de visszafogtam magam.
Utazás közben egy szót sem szóltunk egymáshoz,Alex mereven az utat nézte,én pedig csak bámultam ki az ablakon. Néha-néha oldalra sandítottam,de szinte frászt kaptam a mellettem ülő mérges,zaklatott srác látványától. Körülbelül 1 óra céltalan bolyongás után mertem megszólalni.

-Ho...hova megyünk?-suttogtam.

-Nem tudom.-jött a rövid válasz.

-Csodás...-mondtam.
Az elkövetkezendő újabb órákban csend telepedett közénk. Gondolkodtam,folyamatosan azon járt az agyam,hogy mihez kezdjek most. Végül,a túl sok gondolkodástól és stressztől bealudtam.
Arra keltem,hogy megáll az autó,majd valaki a combomra tette a kezét.

-Kelj fel.-hallottam Alex hangját,ami kissé nyugodtabbnak tűnt. Felkeltem,majd körbenéztem,de a sötétség miatt csak néhány fa sziluettjét,meg talán egy tavat láttam a kocsi előtt.

-Hol vagyunk?-kérdeztem.

-Fogalmam sincs.-húzta meg a vállát és végre rámnézett.-De jó messze otthonról az biztos.-mosolygott egyet,de ez nem őszinte mosoly volt,inkább...szomorú. Nem szóltam semmit,csak kiszálltam,hátha többet látok majd. Hűvös volt kint,de az eget milliónyi csillag díszítette,s a gyönyörű látvány azonnal elfeledtette velem,hogy fáztam és először az életben úgy éreztem,hogy nincs otthonom.

-Szép,nem igaz?-mellém lépett Alex,s a derekamra tette a kezét.

-Gyönyörű.-mondtam ámuldozva,mire rámnézett és megsimította az arcomat.

-Valóban,gyönyörű.-suttogta. Megfogtam a kezét,összekulcsoltam ujjainkat.

-Alex...mihez fogunk kezdeni?-érdeklődtem szomorúan. Ő a szemembe nézett,nem szólt semmit,csak szorosan átölelt.

-Ötletem sincs,hercegnőm...-suttogta.-De amíg együtt vagyunk,minden rendben lesz.

-Szeretlek.-mondtam.

-Én is szeretlek.-megszakította az ölelést,majd belevont egy hosszú,forró csókba.-Kitaláljuk majd,hogy mihez kezdünk,megígérem.

-De előbb-utóbb találkoznunk kell a szüleinkkel,muszáj lesz elmagyaráznunk mindent.-mondtam,mire bólintott.

-Tudom és meg is fogjuk tenni,de kell még idő. Muszáj lesz várnunk,amíg feldolgozzák a történteket és ránk ugyanez vonatkozik. Mindenkinek kicsit le kell nyugodnia.

-Igazad van...de én nem akarok család nélkül élni.-vallottam be.

-Max.-megfogta az arcom.-Ha igazán,feltétel nélkül szeretnek,akkor elfogadnak minket úgy ahogy vagyunk,de ha mégsem...Akkor ketten leszünk egy család.

-Két fiú nem lehet egy család...-mondtam földre szegezett tekintettel.

-De,igenis lehet. Nem számít,hogy férfi és nő, nő és nő vagy két tinédzser fiú akar-e családot. Nem számít a nemünk, a korunk vagy az,hogy csak ketten vagyunk,mindenkinek lehet és kell,hogy legyen valakije,akihez tartozhat.-meglepődtem a gondolatain,de igaza volt. A szüleinkkel vagy nélkülük is van családunk,hiszen itt vagyunk egymásnak.

-Megígéred,hogy velem maradsz és,ha úgy alakul,akkor még gyerekünk is lesz?-kérdeztem poénból,bár a szívem mélyén nagyon is komolyan gondoltam.

-Megígérem,hercegnőm. Ja,és minimum 2 gyereket szeretnék.-mondta vigyorogva.

-Egy fiú,egy lány?

-Pontosan. De minél több,annál jobb.-erre mindketten nevetni kezdtünk,s pár percre boldogok voltunk.

-Nézd,hullócsillag!-kiáltottam,amikor megláttam az eget átszelő fényes csíkot.-Kívánj valamit!-mondtam,majd mindketten behúnytuk a szemünket és kívántunk.

-Remélem valóra válik.

-Én is.-mosolyogtam. Elidőztünk még egy kicsit kint,bámultuk az eget,tervezgettük a jövőnket,s bár tudtam,hogy ezt viccből csináljuk,mégis reménykedtem benne,hogy majd egyszer minden szó,ami most elhagyja a szánkat,igazzá válik.