Júlia a Pál utcában

Pál utca

Nem volt rajta más csak egy atlétapóló és rövidnadrág, amit pizsamaként használt. A hideg éjszakában mezitláb mászkált és próbálta felfedezni hol is van. Az előbb még az ágyában aludt, most meg egy üres utcán barangolt. A macskakövek nedves érzetet hagytak a talpán. Csak álmodik? Tűnődött. Sokszor álmodott már ilyen részletességgel, szinte az az érzése támadt, hogy valóban megtörténik vele minden. Felnézett; az égbolt úgy kanyargott fölötte, mint a kiömlött tinta a papír barázdáiban. A csillagok elvarázsolták a lányt; imádta a ragyogó égitesteket figyelni, olyankor úgy érezte, hogy több millió apró tündér vigyázza lépteit, ez pedig megnyugtatta. Amig a csillagokat figyelte, lába tovább mozgott. Csak az zökkentette ki az ábrándozásból, hogy talpa valami nedvesbe lépett - talán egy pocsolyába. Tekintetét elszakította az égről és körbenézett. Egy utcasarkon állva találta magát; a lámpák gyér sárga fénnyel világították meg a házakat. Egy hosszukó fehér plé táblán fekete betűk hirdették, hogy ez bizony a Pál utca. A lány száját újjongó sikoly hagyta el, ami élesen hasított a csendes éjszakába. A felismerés nyújtotta kábulatból felébredve azonnal keresni kezdte a fa kaput, amely reményei szerint tényleg a Grundra vezetett. Kisvártatva rá is akadt, s egy újabb sikoly kiséretében benyomta a korhadozó fadarabot, ami recsegve-ropogva ki is nyilt.- A...Grund- akadt el a szava, amikor megpillantotta az égbeemelkedő farakásokat. Ő maga sem hitte volna, hogy valóban ennyire élethű-e az álma. Abban a pillanataban azonba villámként érte a felismerés.- Budapesten vagyok.- Döbbent rá.- Én tényleg...
-Ki vagy?- egy fiú hang szakította félbe. Júlia a szívéhez kapott ijedtében. Meg volt győződve, hogy rajta kívűl senki sincs ott.
- Ki kérdezi?
- Boka János.- állott meg előtte egy magas fiú, aki olyan 15-16 éves lehetett. A lány maga is meglepődött, hogy mennyire jóképűre álmodta a fiút.
- Te volnál a híres Boka?- kérdezte gúnyosan, ám a hangjából inkább ámulat érződött.
- Igen én volnék, de nagyobb kérdés, hogy te ki vagy.- mondta komolyan a fiú és le sem vette a szemét a lányról.
- Júlia...Szatmáry Júlia. - hebegte a lány.
- Honnan jöttél?- olyan tekintettel nézett végig rajta, hogy a lány megborzongott.- minálunk nem így öltözködnek. Sőt mitöbb, elég illetlen dolog csak így mutogatni magunkat, nem gondolod?
- Az nem számít honnan jöttem.- húzta össze magán a ruhát.- Csak az számít, hogy nincs hová mennem. - hirtelen nem jutott eszébe más, és úgy volt vele, hogy egy könyvben vagy egy filmben biztos valami hasonlót mondtak volna.