Júlia a Pál utcában

Ébresztő

Nemecsek hatalmas párnák között feküdt, a lány szíve összeszorult, ahogy a szőke kisfiút figyelte. Boka ott állt mellete és egyik kezével a Nemecsekét szorította, a másikkal a lányét. Ő sírt, Júlia már tucatszor átélte a kis Nemecsek halálát. Hirtelen megszédült. Boka elengedte a kisfiú kezét s utána kapott. A karjai oltalmazóan emelkedtek fölé, hamarosan egymást ölelve álltak az éppen alvó fiú fölött. Boka könnyei teljesen átáztatták a lány felsőjét, de nem foglalkozott vele. Csakhamar lüktetni kezdett a feje, érezte, ahogy a kisfiú láza átkúszik őbelé, kavarogni kezdett a gyomra. Mielőtt elragadta volna a sötétség gyors csókot lehelt Boka könnyáztatta, sós ajkaira.

Az ágyban ébredt. Méghozzá a saját ágyában. Ott feküdt verejtékben úszva a 21. században.

- Ne, nenenee - ült fel hirtelen, úgy hogy a mellette ülő anyjának ütközött a homloka. A nő óvatosan kifésűlt egy tincset, a még mindig forró arcából. - Ne, nem...nem - suttogta immár Júlia.

- Kislányom, feküdj vissza, nagy a lázad, pihenj még, amég hatni kezd a gyógyszer. - mondta a nő.

- Nem lehetett álom - suttogta Júlia, holott végig tudta pontosan, hogy így igaz. Beleszeretett egy álomba.

- Feküdj csak vissza, két nap múlva iskolába kell menned, muszáj meggyógyulnod.

*

Hétfőn reggelre már teljesen jól volt. Azt leszámítva persze, hogy nem tudta elfeledni az álombéli Boka finom csókjait, ölelő karját. Mintha a valóságban is összetört volna a szíve.

Ünneplőben masírozott a templom felé, ahol az évnyitó ünnepséget tartották, az osztálytársai már mind ott várakoztak az udvaron.

Ahogy előzőleg megszokta már, beültek a nekik kijelölt padba és várták, hogy felcsendüljön az orgona szó. Fájdalmasan csikorogtak a billentyűk, ahogy a kántor el-el ronott egy-egy hangot, s Júlia talán csak ezért nem hallotta, ahogy kinyilik a hatalmas templomajtó s fürgén vissza is csukódik a helyiségbe belépő alak után. Az alak az ő padsoruk felé haladt, halkan odaszólt az osztályfőnöknek, elnézését kérve a késésért, s azzal be is csusszant Júlia mellé.

Ahogy a lány rá nézett a szava is elakadt. A fiú rámosolygott.

- Szia - suttogta - Boka János - nyújtotta a kezét - a szüleim nagyon szerették a Pál utcai fiúkat - magyarázta, látván a lány értetlen arcát. - én leszek az új osztálytársatok. Téged hogy hívnak?

A lány valahogy megtalálta a hangját.

- Júlia...Szatmáry Júlia.

Ő volt az. Az ő álombéli Bokája.