Júlia a Pál utcában

Szabad a Grund

Júliát nem akarta elnyomni az álom, még Boka átölelő karja sem segített az elalvásban. Tudta, hogy másnap kipihentnek kell lennie, de csak nem jött álom a szemére. Aggódott Nemecsekért, aggódott a Grundért, a fiúkért és természetesen Bokáért.
Valamikor mégiscsak elaludhatott, mert a következő, amire emlékszik, a felkelő Nap sugarai, ahogy felkúsznak a bőrén. A fiú fele fordult és finoman megcirógatta az arcát. A komoly vezér oly békésen aludt, hogy rá sem lehetett ismerni. Boka a lány éríntésétől ébredve nyitotta ki a szemét és óvatosan a lányra mosolygott. Ott feküdtek egymás mellett, némán.
- Min gondolkozol? - suttogta a lány megtörve a csendet.
- Kicsit mindenen. A latin leckén, a haditerven, hogy kell-e árkot ásni, vagy nem és rajtad, hogy mennyire hiányozni fogsz.
A lány csak hallgatott és fiú gondterhelt arcát nézte.
- Kell az az árok. - szólalt meg végül. Mit  válaszolhatott volna? Hogy őneki is hiányozni fog a fiú? Hogy Bokához hasonlót sohase talál többet? Valóban, de a Pál utcaiak harc előtt állnak, Bokának pedig arra kell koncentrálnia.
.
Már mind ott sorakoztak a Grundon. Mind, egy kivetélével. Nemcsek ugyanis beteg volt.
- Változtatunk a haditerven! - jelentette ki Boka. - Ásunk egy árkot, pont oda - bökött a térképen kijelölt helyre - ott várakoznak majd a legerősebbek, váratlanul éri majd az ellenséget a támadás. Az elkapott rabokat bezárjuk a házba, azt őrizni kell. Te - bökött az egyik fiúra - ott fogsz állni a ház mögött.

Boka felvázolta a további teendőket, majd a fiúk nekiláttak az árok ásásának.
.
Kettőkor mindenki a helyén volt, fél háromra, pedig az ellenség is megérkezett.

Az idősebb Pásztor vezetésével érkezett a csapat, nem voltak sokan. A lány tudta, hogy a többiek a jelre várnak, de azt is tudta, hogy azt nem fogják megkapni. Ez persze az óramű pontosságával így is történt. Talán fél óra sem kellett s a Vörösingesek a tót kunyhójában raboskodtak.

- Megcsináltuk, Papuskáim!
- Éljenéljen!
- Miénk a Grund!
Ünnepeltek a fiúk, hangosan füttyentettek, éljeneztek. A nagy lármára a kint várakozó Áts Feri is felfigyelt, a maradék Vörösinges berontott a Grundra. Bár kevesebben voltak, a fáradt Pál utcaiakkal könnyedén bántak el. Júlia, ahogy az előbb is, Boka mellett állt és próbálta kivenni a részét a harcból. A fiúk azonban erősebbek voltak nála, nem okozott nekük különös nehézséget, hogy a földre nyomják.

- Szabadítsátok ki a többieket! - kiáltotta Áts Feri, ekkor viszont olyan dolog történt, amire Júlián kívűl senki se számított. Nemecsek jelent meg és láztól inbolyogva terítette a földre a vezért. Az ellenség csapatában zavar támadt, mert talál csak akkor tudatosúlt bennük, hogy elveszítették a háborút.

A Vörösingesek elmentek, csak Áts Feri maradt. Mindenki körülvette a beteg Nemcseket.

- Nemecsek Ernő, ezennel kinevezlek kapitánnyá! Ma nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot - emelte fel kezét ünnepélyesen Boka. Majd a többiek fele fordult. - Szép volt fiúk, szabad a Grund!
.
Nem sokkal később Nemecsek anyukája érkezett meg, aki beteg fiát kereste. A nő fáradt volt és rémült. Nemecsek az ágyából szökött ki, hogy a Grundra jöhessen. A Pál utcaiak kísérték haza őket. Végül pedig csak Boka és Júlia maradt a ház előtt várakozva. Egymást átölelve sírtak és reménykedtek.