ERERI LOVERS 🔰🔰🔰

Isten könnye

Sziasztok Drágáim! Hoztam nektek egy újabb egy részes kis Lemont. Remélem tetszeni fog nektek.

Hogy mióta érzem ilyen szerencsétlennek magam? Őszintén nincs pontos dátuma, mert nem emlékszem mikor alakult ki. Azt biztosan tudom, hogy már az első percben mély érzéseim lettek. Gyűlöltem, tiszta szívemből. Egész lényem elutasította őt, távol akartam maradni tőle. Végül minden más lett. Ha megláttam mardosta a lelkem, valami furcsa érzés kezdte nyúzni. Hevesen vert a szívem, reszketett minden porcikám az arcom pedig lángolt. De én soha sem kellenék neki, legalábbis így gondoltam eleinte. Azóta már pár év eltelt.

A műterembe voltam még hat órakor is a próbavizsga darabom festettem. Fehér liliom mező az acélkék felhőkből pedig vér csepeg amint földet ér a helyén vörös pók liliom nyílik (a búcsú virág). Olyan csend van, hogy hallom ahogy a kattog a fűtő cső. Senki sem maradt már a hatalmas épületben, mindig a portás enged ki. Valahogy ez áll legközelebb a jelenlegi lelki állapotomhoz. Hamarosan leérettségizem és többé nem láthatom. Ahogy kész lettem elégedetten csodáltam a művem.

-Te vagy a legtökéletesebb múzsa.-motyogtam

-Kölyök te még itt?!

Kihagyott a szívem, megfordultam és Ő állt az ajtóban. Fekete farmer, fehér kilazított ing. Acélkék íriszei válaszra várva figyeltek. A teremtés koronája számomra Levi Ackerman.

-Tanár úr. Ízé... jó estét. Igen még gyakoroltam. Ön? -kérdeztem zavartan.

Lassan behúzta az ajtót és lezseren felém indult. Hanyagul dúrt bele holló fekete hajába. A tekintetét elvezette rólam a képemre, igen csak elgondolkodva nézett.

-Talán baj van Eren? Soha nem láttam még egyik művedet sem ennyire tragikusnak.

Ahogy rám nézett én pedig újfent bevörösödtem. Mindig ez van ha csak ketten vagyunk. A festményre néztem.

-A lelkem most ilyen nehéznek érzem. -mondom halkan.

-Kölyök ennyire komoly szerelmi bánatod lenne? -vonta fel szemöldökét.

-Plátói. Soha nem fogok még csak választ kapni sem. -ültem vissza a székemre.

-Ha nem adsz esélyt a dolognak nem is fogsz. Ki a lány? -kérdezte semmis hangszínben.

-Férfi.-motyogtam végig a szemeibe nézve.

Azok a csodálatos íriszek a másodperc tört része alatt kerekedtek ki. Finoman megköszörülte a torkát.

-Jean lenne az? Mindig évődtök. -nézett vissza a képre.

-Az illető 34 éves. -vörösödök bele.

Levette a szemüvegét és zsebre rakta a kezeit majd mérlegelt.

-Ez elég nagy kor különbség. Ne legyél naiv a szerelem elmúlik.

-Már négy éve érzek így Tanár úr. Először gyűlöltem végül bele szerettem. -nem merek rá nézni

-Ha ilyen komoly menj és mond el neki.

-Menjek oda?-suttogtam.-Hiszen itt van.-sóhajtottam

Felnéztem, de éreztem ahogy könny gyűlik a szemeimbe. Végem. Nincs még ilyen mdggondolattlan hülye mimt én. Az acélkék tekintett elsötétülve meredt rám. Nem szólt csak nézett. Felálltam és az üvegfalhoz mentem táskámért. Láttam a tükörképét még mindig nézz. Végül megszólalt, egész folytott hangon.

-Miért gondoltad, hogy nem viszonoznám a szerelmed? Bár ez is bizonyítja, hogy még kölyök vagy. -formálta lassan, csendesen a szavakat majd a festményre nézett és vissza rám.

A kezemből kieset minden és felé fordultam. Értetlen és esetlen voltam.

-Le..vi?-dadogtam.

-Mi a címe?-kérdezte

Miért vált témát? Hiszen az imént reményt adott.

-Isten könnye.-haboztam de muszáj tisztán látnom. -Szerelmes vagyok beléd. -mondtam, mire elsőre egy apró mosolyt kaptam.

Halkan kuncogott, csillagokhoz hasonló fény gyúlt a sötét íriszeibe.

-Miért sírna egy Isten? Mindene meg van amit csak akar. -mosolygott rám

A szívem vadul dübörgött a mellemben. Fájt a kínos téma kerülés. Adja meg a végső választ. Öleljen maga mellé vagy hagyjon, hogy elnyeljen a sötétség.

-Hiába tesz vallomást Isten ha választ nem kap. Csak a vágyakozás marad és a könny.

Néztem rá reszketve. Végül megkegyelmezett nekem. Elkomolyodva nézett rám odajött az arcom közre fogta.

-Szeretlek te buta kölyök.

Meleg könny zuhatag kezdte áztatni az arcom. Szépen csendben ölelt magához, lágyan hátam simogatta amíg sírtam.

-Eren és most miért sírsz? -kérdezte majd belepuszilt hajamba.

-Mert hihetetlen érzés mikor megkaphatod amire vágysz.-szipogok.

-Tehát az Isten is olyan akár egy ember Eren?

-Te teszed emberivé.-suttogtam, az arcán gyönyörködve.

-Lehet.-súgta

Miután édes ajkait megízleltem nem akartam elszaladni tőle. Úgy akartam a percben ragadni mint még soha. Levegőt az ajkaiból nyerni és el nem szakadni.

-Ha én Isten vagyok akkor számomra te vagy az aki elhozza a végső fényt az éj sötétjében. Mostantól egészen amíg tart.-mondtam neki a csókjától még mindig megrészegítve.

Újabb csókra hívott, neki döntött az üvegfalnak és lekapcsolta a villanyt. A kezeim automatikusan felfedezték a felsőtestét az ingén keresztül. A nyelvével finoman fedezte fel a szám minden zugát akár csak én az övét. Elvált, hosszú vékony nyálcsíkot húzva.

- Meglehet képes vagyok fényt hozni a szürke napokba, de ugyanakkor a sötétség minden zugába magammal viszlek. Eren felkészültél vállalni a szavaid következményeit? Hogy itt helyben liliom tipró legyek?

Szótlanul vesztem el a tekintetében. Visszhangoztak bennem a szavai. Hirtelen fel is ébredt bennem az a pár évvel ezelőtti óvó hang is, de hamar visszatért hosszú álmához. A keze ismét az arcomon állapodott meg. Súlyos, olthatatlan vágy nehezedett rám. A tekintette sötét volt, kiolvashatatlan, mint egy vadé.

-Akarom, hogy meg tedd. Újra és újra amíg rám nem unsz.

Az arcom skarlát vörösben ragyogott, szaporán kapkodtam a levegőt. Vártam, hogy elvegye amit akar és meg adja amire vágyok.

-Buta! Mégis, hogy unhatnám meg azt a személyt akibe szerelmes lettem.

Az ajkait széles mosolyra húzta majd vadul az enyémnek támadt. Apránként haladtunk egyre jobban kibontakozva a másiknak. Esetlen voltam akár egy viaszbaba. Kedve szerint formálhatott volna, de nem tette. Mialatt megtettük, a tekintette végig engem óvott.

Még akkor is mikor már a pirkadat a lakásában ért el minket. Pedig ennek is már tíz éve. Álmosan nézzek rá, már fent volt és falon lévő képet nézve merengett. Persze tudta, hogy ébren vagyok.

-Örülök, hogy már nem sír többet Isten.

Rám nézett és újból szeretett. Nem hazudott akkor régen, mert valóban nem unt meg.