Téged Kereslek | TAEKOOK

둘

| Jeongguk |
2016.12.24.

Mindenhol karácsonyi díszek, fények. Az emberek boldogan vásárolgatnak, nevetve sétálnak, miközben a hó csak esik, és esik.

Unom.

Ebben az évben nincs kedvem mézeskalácsot sütni, fenyőfát díszíteni, karácsonyi videót készíteni, ajándékot venni és csomagolni...

Minek?
A karácsony egy szar.

Boldogan várod, szeretnéd, ha végre itt lenne. Meglepetésként sürögsz-forogsz a házban, hogy majd a hazaérkező szüleid olyan boldogok legyenek, mint te magad. Aztán egy váratlan pillanatban jön a telefon, miszerint soha többé nem fognak belépni az ajtón.

Váratlan fordulat, nemde?

Ez egy éve történt.

Azóta nagybátyámnál lakom, de egyre inkább érzem azt, hogy jobb lett volna, ha aznap én is az autóban veszek anyuékkal.

Miért?

Igaz, megvan mindenem, van tető a fejem felett, étel az asztalon, puha ágyam, sőt talán ezeknél több is - nagybátyám nem szűkölködik a pénzben. De inkább éheznék, minthogy azzal az állattal lakjak.

Gyűlölöm.

Őt is, és azt is, amit velem tesz.
A lelkem apró darabokban volt, amikor hozzá kerültem, s Ő ahelyett, hogy segített volna talpra állni, még rá is taposott a szilánkokra.

Ez vagyok most én, egy antiszociális, undorító, árva kis mamlasz.
Mit szólnának a szüleim, ha ezt látnák?

Lehúztam a szobaablakom redőnyét, feloltottam a kislámpámat, s benyomtam a laptopot. Mint az év többi napján, ma sincs kedvem kimozdulni. Nem is fogok, szerencsére.

Iskolába nem járok, nem is érzem szükségét, ugyanis a magántanáraim kiválóak, szorgalmam is van egy kevés, így okosnak mondhatom magam. Legalábbis lexikálisan.
De bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha bedobnának a mély vízbe, azaz elküldenének iskolába. Nem tudom, hogy hogyan kell az emberekkel bánni. Hihetetlennek tűnik, de egyetlen év alatt rettentően megváltozhat az ember. Én is megváltoztam. Azt, hogy jó, vagy rossz irányba, nem tudom.

- Kettőezer-tizenhat, december huszonnegyedike - mondtam fel először a dátumot, mint ahogyan azt szoktam, majd pár másodpercig szótlanul ültem a kamera előtt, átgondolva, mit is mondjak.

Mióta anyuék meghaltak, azóta vezetek videónaplót. Havonta felveszek egy videót, ahol minimum húsz percig az unalmas életemről beszélek.

Egy nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem csöppet sem vidám mesémbe:

- Tegnap megint megtörtént...

És csak mondtam, és mondtam. Nem tudtam megállni, abbahagyni, hiszen ezeket mind magamban kell tartanom, s csak így adhatom ki magamból.

Nincsen senkim, csak egy öreg laptopom, egy webkamerám és egy mikrofonom.

Elgondolkodtató ez az egész helyzet.
Amikor a szüleim éltek, nem éltünk ilyen színvonalasan, mint most élek, mégis boldog voltam, szeretetet kaptam és adtam. Most pedig bármit megkaphatok, de a hatalmas seb a szívemről nem gyógyítható. Soha nem fog elmúlni a fájdalmam.

De nem baj, nem sokáig fogom rontani a levegőt ezen az ocsmány bolygón. Már eldöntöttem, itt fogom hagyni ezt az undorító életet. Sohasem gondoltam volna, hogy pont én, Jeon Jeongguk, aki a lehető legjobban ellenezte az öngyilkosságot, fogom megtenni. De nincs más kiút, és ezt egyre jobban érzem így.
A fény lassan kihuny teljesen, én pedig nem akarom megvárni azt, hogy elnyeljen a reménytelenség.
Ki kell mondanom; öngyilkosságra készülök.
Nem tudom, mikor jön majd az az érzés, amikor már tényleg nem tart itt semmi, de még előtte véget fogok vetni az életemnek. Muszáj lesz.

[...]

Mindennek oka van - szokták mondani. Talán annak is oka volt, hogy anyuék itt hagytak engem, a nagybátyám bekattant. Az, hogy miért kellett ezeknek így történnie, nem tudhatom. Soha nem is fogom megtudni, de legalább ha eljut valakihez a történetem, tanulni fog belőle.
Igen, talán ez az oka annak, hogy meg kell halnom.