Téged Kereslek | TAEKOOK

마지막

| Taehyung |
2018.03.21.

Említettem már, hogy milyen gyorsan telik az az átkozott idő?
Immáron két hónap telt el azóta, hogy megismertem Jungkook történetét, és próbáltam őt megkeresni, sikertelenül.

Azóta kicsit megváltoztam. Jimin úgy fogalmazott, hogy elmerülök a csalódottságban. Tudja fene, mi is ez valójában, én csak annyit érzek, hogy mérges vagyok magamra, amiért nem találtam meg Őt.

Talán túl hamar feladtam, talán feleslegesen reménykedtem, talán ez az egész csak egy vicc, egy rossz átverés, és meg sem történt.
Talán így van.
Talán nem.

Hiába érzek csalódottságot, keserűséget, mégis remélem, valahol a világban él az a bizonyos Jungkook.
Nem, nem is.
Azt remélem, de azt teljes szívemből, hogy akárhol van, - a mennyben, vagy a földön - boldog.

Jimin váratlan betoppanásai már kezdtek megszokottá válni kicsiny lakhelyemen. Barátom elhatározta, hogy boldoggá fog tenni, és azóta szinte levakarhatatlan.
Na, nem mintha bánnám, hiszen minden egyes vele töltött perc segít, gyógyító hatással van sérült lelkemre.

- Ma megnézzük a Deadpoolt, mit szólsz? - kacsintott rám az immáron rózsaszín hajkoronával tündöklő Jimin, és meg sem várva válaszom kereste ki a filmet.

Amíg ő a technikával babrált, addig szerény személyem kukoricát pattogtatott. Amikor mindennel készen lettünk, letelepedtünk a kicsi, ám annál kényelmesebb kanapéra.
Ezek a délutánok nagyon sokat jelentenek számomra. Pár órára visszatér a régi Taehyung, éretlenebb, komolytalanabb, boldogabb formájában.

Vajon Jungkook mit szólna, ha látná, hogy milyen vagyok most, ahhoz képest, amilyen voltam?
Minden bizonnyal csalódott lenne.
Mármint... ha ismert volna akkor, és ismerne most.
Vagy ha élne.

Amikor ilyenekről beszélek Jiminnek, mindig azt mondja, nem érti, miért gondolkozom ilyen kuszán, hiszen senki sem mondta, semmi sem bizonyítja azt, hogy Jungkook már nem él.
Ebben természetesen igaza van, de talán jobban járok, ha elhitetem magammal, hogy Ő már nincsen.
Nem tudnám, hol keressem, mindent megpróbáltam, de lehetetlen, hogy ennyi ember között rátaláljak.

Lehetetlen.

Már a film közepe körül jártunk, amikor kopogás hangja rántott vissza a valóságba.
Sóhajtva feltápászkodtam, majd a hang irányába battyogtam.
Újjabb kopogás hallatszódott, én pedig jobbnak láttam megszólalni, mielőtt látogatom sarkon fordul és elmegy.

- Nyitom - mondtam rekedten, ami miatt kicsit meg kellett köszörülnöm a torkom.

Kezemet a kilincsre vezettem, és feltártam az ajtót.
Amikor elémtárult a látvány, hirtelen szóhoz sem jutottam. Azt hittem, álmodom.

Mosolya ellenálhatatlan volt, szemei ragyogtak, füleiben fülbevalók voltak, haja tökéletesen állt, arca pedig... békés volt, boldog.

Nem tudtam, mit tegyek. Elsősorban meg akartam csípni magam, de az elég hülyén nézett volna ki.
Lehetőségként megfordult a fejemben, hogy magamhoz ölelem, esetleg megcsókolom, de utána tudatosult bennem, hogy Ő nem tudhatja, ki vagyok.

Ezért csak bámultam.

Szerencsémre nem olyan sokáig, és nem is voltam olyan ijesztő, hiszen megszólalt:

- Szia! Most költöztem ide, és arra gondoltam, köszönök a szomszédoknak. A nevem... - gerincem mentén végigfutott a hideg hangja hatására. Sokkal szebbnek találtam így, mint a videókon.

- Jungkook? - csúszott ki a számon meggondolatlanul, kábulatom miatt.

- Igen, én... Jungkook vagyok. Ismerjük egymást? - mosolya levakarhatatlan volt, szemeiben pedig érdeklődő csillogást fedeztem fel.
Csillogást, amit nem reméltem, hogy látni fogok valaha.

[...]

Bármi megtörténhet.
Az élettel kapcsolatban nincsenek kötött szabályok, hiszen az egész egy tomboló káosz, egy kiszámíthatatlan vihar, egy szépséges zápor.
Egy valamit viszont érdemes megjegyezned;
Sosem tudhatod, mit hoz magával.