Téged Kereslek | TAEKOOK

여덟

| Jeongguk |
2017.01.03.

Drága Mindenki!

Végső elkeseredés.
Azt hiszem, ezt így lehet nevezni. Napok óta agyalok, és egyre csak az jár a fejemben, mennyire csalódtam magamban.
Biztosan mindenki csalódott bennem.
De ki is az a mindenki?
Úgy érzem, senkinek sem vagyok fontos. Egyedül vagyok ebben az átkozott világban. Minek maradnék?

Kinek is írok én? Neked, nagybátyó? Talán. Önnek, Kim Seokjin? Elképzelhető. Nem tudom, mégis kitől búcsúzom, csak azt tudom, miért teszem.

Lenne kiút. Lenne megoldás.
De nem akarom megoldani, azt hiszem.
Lehet, hogy meg akartam volna, ha nem változtam volna meg.
Ez már nem én vagyok.
Sokan nem érthetik, miért dobja el magától az életet valaki, de én azt hiszem, értem.

Az élet olyan dolgokat hozott számomra, amikre senki sem tudott volna felkészülni. Én sem tudtam.
Idáig értem.
Sok dolog okozza ezt. Beteg vagyok, ezt én is tudom. Seokjin tudna segíteni rajtam, de nem szeretném. Nem akarok kínlódni, nem akarok szenvedni tovább, hogy majd egyszer rendben lehessek.
Fáradt vagyok, és ez nem olyan fáradtság, amin az alvás, a pihenés, vagy bármi segítene.
Lelkileg vagyok fáradt.
De most már vége lesz.
Nem köszönök el senkitől, hiszen nem szeretek ezen a világon senkit.
Hálás vagyok, Seokjin hyung, hogy megpróbáltál segíteni nekem. Sajnálom, hogy elcseszett vagyok, és csalódást okozom.
Sajnálom, hogy csalódást okoztam Mindenkinek.

- Jeon Jeongguk
2017.01.03.

Amikor befejeztem a levelet, elmentettem a laptopomra egy szöveges dokumentumban, és egy papírra is lefirkantottam, hogy maradjon egy kis nyomom.

Sokat agyaltam, hogy hogyan lehetne úgy tönkretenni a gépet, hogy ami rajta van, ne vesszen el, neten pedig találtam egy vírust, ami nem tesz kárt az adatokban, csak egy kicsit nehezebbé teszi a szerkezet beindítását.
Letöltöttem a fájlt, futtattam, barátom pedig feladta a szolgálatot.

Tudtam, már nincs visszaút.

Ezek után felöltöztem, és hosszú-hosszú idő után először léptem ki az utcára. Bántotta a szemem a fény, a közérzetem a sok ember, a zsúfoltság, de célirányosan a szerelő felé meneteltem. Tudtam, mit akarok, és valahogy vártam azt a pontot, amikor eljön a vég.

A nálam pár évvel idősebb srác rendes volt. Előre fizettem neki, amit először nem akart elfogadni, de addig erősködtem, amíg el nem tette a pénzt. Legalább a munkája nem marad kifizetetlenül.

Következő állomásom ismét a szobám volt. Elég volt ennyi kimozdulás mára. Mára, és egy életre.

Mióta elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek, sokat gondolkoztam rajta, hogy hogyan is kellene. Arra jutottam, hogy vért semmiféleképpen nem szeretnék hagyni, így két dolog maradt, ami szóba jöhetett. Az egyik fájdalmas, a másik kevésbé, az egyik kötél, a másik gyógyszer. Arra jutottam végül, hogy mind a kettő nehéz lesz, mind a kettő hatásos lesz, és mind a kettőt meg tudom tenni.

Mielőtt hazamentem volna, beszereztem minden kelléket - ami egy kicsit furán hangozhat egy öngyilkosságra készülő fiútól.
Nem tudtam, mi lesz ez után, de készen álltam. Erre felkészültem.

[...]

Mikor már eljött a vég, éreztem minden csontomban, hogy nem kell tovább szenvedjek. Egyetlen másodperc állt már csak előttem, az utolsó gondolatom mégis az volt, hogy nem akarok meghalni. Az, hogy bármennyit kell szenvednem érte, élni akarok tovább.
Élni, mert nem tudom, mi vár rám holnap.
Élni akartam.