Téged Kereslek | TAEKOOK

넷

[+16]

| Jeongguk |
2016.12.26.

Igazán undorodok magamtól.
Alapjáraton nem voltam egy önbizalomhiányos valaki, de a szüleim halála óta minden más.
Minden más, vagy én változtam?
Lehet, mindkettő.

Anya és apa egyik pillanatról a másikra tűntek el az életemből, amit még most sem sikerült teljesen felfognom.
Néha csak ülök csendben, azt várva, hogy nyíljon az ajtó, s a szinte már feledésbe merült női hang felkiáltson, hazaértek.
Már nem is emlékszem, milyenek voltak. Nem tudom, anyának lágy, csilingelő, vagy határozott, ám annál gyönyörűbb volt-e a hangja, ahogy azt sem, apának milyen volt a mosolya, vagy a nevetése.

Szörnyen hiányoznak.

Álmaimban látom a balesetet, hallom, hogy kiáltanak, a nevemet mondják, de nem tudom megfogni sem az érzést, sem a képet, sem pedig a zajt, amit hallok.
Utána nagybátyámat látom, amint nadrágövét csattogtatva lépdel felém, hogy ismét bántson.

Mivel érdemeltem ezt ki?

Az igazat megvallva, sosem voltam rossz gyerek. Nem késtem, nem züllöttem, jól tanultam, sportoltam. Panasz sem lehetett volna rám.
Akkor mégis...
Miért, hogyan jutottam idáig?

Gondolataim hangos ajtócsapódás foszlatta szét.
Tudtam, nem édesanyám várva várt hangját, hanem a gazember közeledő, csoszogó lépteit fogom hallani.
Tudtam, mégis hatalmas levegőt kellett vennem, hogy ne sírjam el magam, amikor nyílt a szobám ajtaja.

- Jeongguk, nagybátyónak rossz napja volt, szeretne lazítani. Segíts neki! - mondta, beszédén pedig éreztem, hogy ivott. Munka után mindig iszik, aztán hazajön, és...

- Nem hallod, te szerencsétlen?! - kiáltott fel, majd egy csattanást követően fájdalom hasított az arcomba.

Megütött.

Megint megütött.

És onnantól kezdve sosincs megállás.
Ütéseket ütések követtek, majd letépte rólam a ruháim.

- Azt kértem tőled, hogy segíts, mert rossz volt a napom. Te hálátlan, hát így köszönöd meg, hogy van mit enned? - sziszegte dühösen, miközben keményen érintett hatalmas tenyerével, száraz és mocskos ajkaival.

Majd megtette.

Megint megtette.

Férfiasságát kegyetlenül járatta bennem, míg én a fájdalomtól ordítottam. De Ő élvezte. Ő mindig élvezi.
Tagját addig döfködte belém, amíg öröme nem keveredett össze a véremmel, a szörnyeteg pedig egy állatias hangot hallatva ért el a csúcsra.

Megszokhattam volna már a fájdalmat, a vért, a megalázottságot, az undort. De egyiket sem szoktam meg, emiatt vagyok én gyenge. Egy semmi.
Nem érek még egy apró levegővételt sem. Egy féreg vagyok, egy utolsó, undorító, mocskos lény, akinek nincs helye a világban, soha nem is lesz többé.

Miután jól elintézett, magamra hagyott. Sokáig fetrengtem a földön, a saját véremben, majd lassan felálltam, és a megalázottságtól könnyes szemekkel sántikáltam el a fürdőszobáig.
Megnyitottam a zuhanyt, amit beállítottam megfelelő hőmérsékletre, s még mielőtt elkezdtem volna lemosni magamról a kínt, bezártam az ajtót.

Általában ilyenkor kidől, de volt már példa arra, hogy utánam jött ide is.
Kiszámíthatatlan, ez benne a legrémisztőbb.

Beálltam a zuhany alá, de nem maradt erőm, így a falnak támasztva a hátam csúsztam le. Lábaimat felhúztam, átöleltem és zokogni kezdtem. Kiadtam magamból mindent, a víz pedig lemosta könnyeim, eltitkolta fájdalmam hangját, és serényen próbálkozott eltüntetni rólam mindent.

Sikertelenül.

Legszívesebben lenyúztam volna a bőröm - , hogy még az érintéseinek emléke se maradjon meg - , de nem tehettem. Semmit sem tehettem.
Az életem egyik percről a másikra változott az ellenkezőjére, én pedig csak tűrtem.