Másfajta küldetés

7.

Lea

Dóri mondta, hogy legyek nyitottabb Anna felé. Megtettem, meséltem neki a régi munkámról, erre szinte nekem esett és kijelentette, hogy nem vagyok normális. Majdnem jól sült el! De hát mindenki így reagál. Tegnap este, mikor befeküdt mellém és összeölelkezve aludtunk el az nagyon furcsa volt. Furcsa volt, mert jó érzés volt hozzá bújni, aztán a csók... Alig bírtam abbahagyni, ha nem lenne egy vágás a hasamon és nem munka lenne, akkor valószínűleg tovább megyek. De nem akartam kihasználni sem, hiszen tegnap sebezhető volt. Visszamentem a szobámba a rajzfüzetemért. Leültem a kanapéra és nekiláttam rajzolni. Igaza volt Dórinak, mint mindig. Ez megnyugtatott és kikapcsolt. Főleg tájképeket szerettem rajzolni, most éppen az egyik kiküldetés során felfedezett oázist rajzolom. Amikor rátaláltunk a csapattal megálltunk gyönyörködni benne kicsit. Elég abszurd látványt nyújtott a háborús övezet közepén egy nyugis hely. Mikor végeztem vele akkor a krosszpályát kezdem rajzolni, ahová minden évben elmegyünk a régi csapattal. Hiányoznak a többiek, szétszéledt a nagy csapatunk. Lackó a központban irodai munkát vállalt, Peti és Andi a kiképzőkhöz szerződött, Andris és én meg a nemzetbiztonságnál vagyunk. Átadtuk a helyet a fiatalságnak. Mi már túl sokat tapasztaltunk, túl sok kegyetlenséget láttunk.

- Mit rajzolsz? – kérdezi Anna és lehuppan mellém.

- Mindenfélét. De gyenge próbálkozások ezek, meg fáj is a vállam.

- A tegnaptól?

- Részben, meg elaludtam kicsit.

- Megnézhetem? – bök fejével a füzet felé. Egy darabig hezitálok, majd felé nyújtom. Az elejére lapoz és alaposan végig nézi az összes rajzomat.

- Ezek nagyon jók! Nagyon szépen rajzolsz!

- Köszönöm!

- Ez hol van? – mutat az oázisos képemre.

- Afganisztánban.

- Ne haragudj hogy lebunkóztalak és nem normálisnak neveztelek! – néz rám és visszaadja a füzetemet.

- Nem gond. Megszoktam már, hogy ezt kapom, ha beszámolok a munkámról – mosolygok rá.

- Akkor is sajnálom! Nem akartalak megbántani, főleg azok után, ami tegnap történt. Tudom, milyen ha valami igazán fontos az ember életében. Neked a katonaság az! Tudod én ilyen hirtelen haragú vagyok, nem számolok el háromig! Megőrjít ez a bezártság és a tétlenség. Hiányzik a régi életem, a munkám. Nem tudom hogyan lekötni már magam! Soha nem voltam az a henyélős típus és ez idegesít. Ezért vagyok ilyen undok és elviselhetetlen! Sajnálom, hogy rajtad csattan!

- Észrevettem. De nincs semmi gond! Megértem! Nyugi! Megszoktam már ezeket a reakciókat! Nem veszem fel! Inkább menjünk csináljuk valami ebédet, mert éhen veszek.

- Én is éhes vagyok – bólint és követ a konyhába. A nap többi felében nyugodtan vagyunk, ebédelünk, majd én tovább rajzolok, Anna meg olvas mellettem. Hoz nekem teát és mindig kérdezgeti, hogy vagyok mikor a nyakamat és vállamat dörzsölöm. Nagyon nem tett neki jót, hogy tegnap kitekerték a karom és még rá is ütöttek párszor a vállamra. Pont a meglőtt vállamra. Estére már annyira fáj, hogy nem bírok egyenesen ülni és a fejem is megfájdult tőle. Korán lefürdök és bevonulok a szobámba. Az ágy szélén ülök és fejemet támasztom mikor nyílik az ajtó.

- Jól vagy? – ül le mellém. Már ő is megfürdött és hajat is mosott. Érzem a samponja illatát és összeugrik a gyomrom. Francba! Miért van rám ilyen hatással?!

- Persze, csak fáj a fejem.

- A vállad miatt?

- Igen.