Másfajta küldetés

10.

Lea

Annával már lassan egy hónapja együtt vagyunk, szinte minden esténként együtt töltjük. Ezalatt a rövid idő alatt mindketten sokat változtunk, egymáshoz igazodtunk. Nem érzem már rajta, hogy sznob lenne és igyekszik nem hirtelen csattanni, elszámol háromig. Én meg beszédesebb lettem vele, mesélek a múltamról és a mostani munkámról. Nem nyaggat, ha valamit nem akarok elmondani, csak bólint egy rövidet, hogy tudomásul vette. Nem korlátozzuk egymást semmiben, ő ugyanúgy elmászkál a barátnőivel moziba vagy esetleg borozni. Én meg a konditerembe és edzésbe járok, amikor csak akarok. Úgy igazítjuk, hogy azért tudjunk találkozni, még ha csak egy puszira is. Tegnap este kaptam egy nagy kirakót unokatesóméktól, nekik nem volt hozzá türelmük. Így most a nappaliban görnyedek és keresem a megfelelő részeket, mikor Anna telefonál és az estéről érdeklődik. Mondtam neki, ha akar valamit akkor kénytelen lesz végre ő hozzám jönni, mert én nagyon benne vagyok valamiben. Motyogott még pár szót az orra alá, majd megígérte, hogy félóra múlva itt lesz. Mosolyogva raktam le a telefonom és folytattam a kirakózást. Még sosem volt nálam, mindig én mentem. Megcsörrent a telefonom, mire kisétáltam elé. Kézen fogva vezettem körbe a lakásban.

- Uh! Jó sok kitüntetésed van! – pásztázza végig a szemével a szekrény vitrines részén lévő érmeimet. Még Dóri pakolta ki nekem egy kiküldetésem alatt. Pedig akkor már nem is voltunk együtt, csak nála maradt a kulcsom. Felkereste azt a fotóst, akinek a kiállítására elvittem még az elején és elkért jópár képet, amin a csapattal vagyunk együtt. Ezeket bekeretezte és Lackó segítségével teleaggatta a falaimat. Így azért sokkal otthonosabb lett a lakásom.

- Igen. Szinte minden kiküldetés kaptunk valamit – nyitom ki az üvegajtót és kiveszek egyet, majd a kezébe nyomom – Ezt kaptam először! Utána sorra többit.

- Nagyon szép vagy nem is tudom mit kell mondani rá – mosolyog rám, majd végigsimítja a kitüntetésem.

- Köszi – veszem vissza és a helyére rakom. Körbe nézi a képeket is falon.

- Jók ezek a fotók!

- Igen, egyszer kaptunk magunk mellé egy fotóst. Az elején idegesített, hogy állandóan figyelni kell rá és hogy mindig kattogtat. De utána megszoktuk. Még Dóri kérte el tőle a fotókat és rakta ki nekem az egyik társammal. Előtte tök üres volt az egész, nem adtam az ilyenekre.

- Miért nem raktál ki képeket?

- Hm nem is tudom. Talán mert alig voltam itthon, meg ha valami történt volna velem, akkor unokatesóméknak kellemetlenebb lett volna kipakolni a lakásomat. Így hogy személytelen volt úgy gondoltam nekik könnyebb.

- Értem! Ez dalszöveg? – mutat az egyik bekeretezett írásra.

- Igen, Ismerős Arcoktól az Egyetlen című szám. Amikor fogságban voltam csak ez az egy dalszöveg volt a fejemben. Minden áldott nap vagy százszor eldúdoltam magamban. Kicsit olyan depressziós hangvételű, de nekem akkor és ott nagyon sokat jelentett. Mikor meséltem róla Petinek, akkor ő írt egy levelet az együttesnek, hogy dedikálják nekem ezt a dalszöveget.

- Nem is tudom felfogni, hogy milyen lehetett a fogság. Én már ettől a tanúvédelmis időszaktól teljesen kifordultam önmagamból, nehogy bezárva, kínozva! – rázza a fejét és közben olvassa a dalszöveget.

- Nem volt könnyű – vonok vállat, majd rámosolygok – Váltsunk vidámabb témára!

- Szóval mi miatt nem tudsz itthonról mozdulni? – fordul felém.