Wish you something special

ötödik

A D Z S I N S Z E M S Z Ö G E

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élveztem végig hallgatni Avannak a szenvedését. Vicces volt, jól szórakoztam, de tényleg.

Egyetlen egy baj volt vele, hogy mindent hallottam, hogy így megtudtam hogyan hívják őt, és az egyébként jófejnek tűnő barátait. Ezt szerettem volna elkerülni, de most már úgyis teljesen mindegy. A "gazdámat" figyelem és kivételesen, amióta újra ide kint vagyok, vagyis tegnap óta, ez az első alkalom, hogy van bennem egy egészen kicsi izgatottság. Megszeretném tudni, hogy mennyi ideig voltam bezárva a lámpásba, hogy mi mindenről maradtam le. Szeretnék új dolgokkal megismerkedni, új dolgokat látni. Szeretném azt érezni, hogy valamennyi ideig szabad vagyok, hogy élek.

Avan azóta, hogy megmondtam neki, hogy mindent hallottam, megse szólalt. Talán azon gondolkozik, hogy a minden alatt azt értem-e, hogy még a gondolatait is ismerem. Ha erre lenne kíváncsi, akkor erre a válasz nagyon is egyszerű; nem. Nem tudok a fejébe látni hivatalosan, csak felismerem könnyedén, hogy ki milyen. Persze nem mindig.

A srác a kanapéra roskadt, és fel se állt vagy fél órája. Bámul maga elé, néha elkezdi rágni az egyik körmét majd bele túr a hajába.

Nagyot sóhajtok és ellököm magamat a faltól, mivel én pedig a bejárati ajtó mellett álltam. Lassan oda sétálok, de nem megyek oda hozzá, csak a tv mellett állok meg.

- Mit gondolsz, mikor fog elmúlni nálad ez a sokk szerűségű valami? — rám néz. Gyönyörű srác. Mintha egy festmény lenne, nem pedig hús-vér ember. Továbbra sem szólal meg. Elkezdem forgatni a szemeimet. Nem hiszem el, hogy hamarabb képes volt elfogadni a tényt, hogy gazdája lett egy természetfeletti lénynek, mint azt, hogy végig hallgattam a szánalmas próbálkozásait. - Avan, kezd nagyon késő lenni. Aludnod kellene.

- Miért, hogy aztán lelépj?

- Tessék? — gúnyosan felnevetek. - Nem tudok lelépni. Ha letudnék, már rég nem lennék itt. Kötelez az átok.

Értetlenül néz rám, mire csak megvonom a vállaimat.

- Szólj ha képes vagy újra értelmes emberként viselkedni és kommunikálni.

Enyhén oldalra billenti a fejét.

- Nem értelek. Miért utálsz engem ennyire? — kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet. Úgysem értené meg. Nem értené meg, hogy az évtizedek, évszázadok, évezredek alatt mennyi szenvedést és kegyetlenséget láttam, mennyi elvesztegetett kívánságot, mennyi zsarnokságot és boldogtalanságot. Nem értené meg, hogy miért van bennem annyi fájdalom. Szinte csak ezt láttam. Mindenütt csak a fájdalmat láttam, és ahol esetleg véletlenül nem fedeztem fel, ott egy idő után úgyis felbukkant, a csalódás keserű ízével együtt. Nem értené meg, hogy nem őt utálom, csak azt a sok embert akik miatt megtörtént mind az ami.

Megköszörülöm a torkomat.

- Nem utállak. — mondom végül.

- Hazudsz. — mosolyodik el. - Látom rajtad, hogy ki nem állhatsz engem.

- Valóban? Nem lehet, hogy esetleg elbízod magadat és tévedsz? Azt látod amit akarsz és nem azt ami valójában ott van?

- Távolságtartó vagy velem szembe.

- És? Az nem feltétlen az utálat jele.