Wish you something special

hetedik

A  D Z S I N  S Z E M S Z Ö G E

A fiúk egészen Avan lakásáig kísértek minket. Jól éreztem magamat. Tudom, hogy megszegtem azt amit elterveztem, hogy nem fogok közel kerülni senkihez se többé, hogy ne legyek megint abba a helyzetbe, mint úgy nagyjából eddig mindig. Mint a legutóbb. Megint rossz érzés költözik belém. Elszeretném azt felejteni, de nehéz.

Amúgy Avan barátai nagyszerűek. Annyit fecsegtek és annyi mindent tudtam meg róluk. Őszintén nevettem és közben valahogy elfelejtettem azt, hogy ki vagyok. Olyan érzés volt ott lenni a tenger mellett, a homokban azokkal a fiúkkal, mintha én is csak egy ember lennék, egy fiatal, aki élhet. Aki szabadon élhet és irányíthatja a sorsát. Aki azt gondolja, hogy nincs is nagyobb szívás mint a vizsgaidőszak meg a másnaposság. Úgy éreztem, mintha egy lennék közülük. Veszélyes területre tévedtem, jól tudom. Napok vagy hetek kérdése, hogy mikor találja ki Avan a három kívánságát és utána én újra a lámpába leszek száműzve míg nem jön a következő gazdám.

De ezt most próbálom kizárni, pedig jól tudom, hogy nem kerülhetem el, mert ez az én sorsom amit nem tudok irányítani.

Megcsörren Avan telefonja. A kanapén ülök éppen mellette, megnézi, felnevet egyet, majd rám néz.

- A srácok teljesen odáig vannak érted. Bennu éppen azt kérdezi, hogy miért alszol itt, miért nem éppen valamelyikőjüknél. Van náluk ingyen pizza és sör, nagyon szívesen látnak téged bármikor.

Elmosolyodom.

- Üzenem nekik, hogy ez nagyon kedves tőlük, de sajnos Avan egyik kívánsága az volt, hogy itt legyek nála amíg nem teljesítem a maradék két kívánságát.

A fiú felnevet és megrázza a fejét. Valamit ír nekik, majd a dohányzóasztalra teszi a telefonját és hátra dől a kanapé támlájára.

- Hogy tetszett az este?

- Jól éreztem magamat. Főleg mert behúzhattam neked.

- Még mindig fáj amúgy.

Megforgatom a szemeimet.

- Jaj te szegény. Nekem tudod mi fáj?

- Na mi? — húzza fel az egyik szemöldökét és közben egy idegesítő vigyor van az arcán. Legszívesebben őszintén elmondanám neki, hogy fáj, hogy ennyire jó volt az este, hogy fáj, hogy tudom itt kell majd ezt is hagynom és soha többé nem láthatom őket. Hogy fáj itt lenni, kint, elhinni percekre, órákra, hogy részese vagyok az életnek, az életüknek. Hogy én is halandó vagyok, egy ember, fáj elhinni és rádöbbeni, hogy ez nincs így. Fájnak az aranykarkötők, fáj a lámpás és a napsugár, fáj, hogy nem vagyok szabad és már nem is tudom, hogy milyen volt pontosan. Fájnak a régi emlékek amiket kezd feltépni. Fáj minden ami ide kint van és megtapasztalok újra és újra, csak más más emberekkel más más időpontokban. Fáj, hogy ő is csak egy a sok közül aki után sok ilyen lesz még. Fáj. Minden fáj valójában. De nem fogom kimondani.

- Az fáj, hogy olyan béna dumát használtál Jasminnál.

Elkerekednek a szemei.

- Mi? Azt hallottad?

- Igen, hallottam. — erre kínosan felnevet.