Wish you something special

tizenegyedik

A D Z S I N S Z E M S Z Ö G E

Még mindig kérdőn nézek rá.

- Valóban van választási lehetőségem vagy csak úgy teszel? — kérdezem.

- Mind a kettő azt hiszem. — nem hagyja abba a mosolygást.

- Elég sok évezrede létezem, úgyhogy bármit is akarsz elmesélni, hidd el, hallottam már. Maximum a nevek különbözőek. Újat nem tudsz nekem mondani. — tudom, hogy vissza kellene fognom magamat. Nem tehet arról, hogy ő embernek született, és a nap végén, mindegyikük ugyanolyan. Hogy húsból és vérből van, és talán ezért is érzek ellene ellenszenvet, mert ő olyan, amilyen én soha nem fogok lenni, bármennyire is akarnék.

Különben is, eddig kedves volt velem. Próbálkoznom kellene. Továbbra is mosolyog.

- Nem fogod tudni elvenni a kedvemet. Amúgy talán nem is az a lényeg, hogy újat mondjak neked, hanem az, hogy mástól is halld. — hirtelen elvigyorodik és felcsattan. - Milyen bölcsességet mondtam!

- Lenyűgöző.

- Ugye? Na mindegy. Elmesélhetem neked?

Őszintén nem látom értelmét ennek az egésznek. Beletúrok a hajamba majd ránézek. Ismerem már ezt a nézést. Ismerem már ezeket a mozdulatokat. Ismerem már ezeket a rezgéseket. Szemeiben azt az izgatott gyermeki csillogást látom, az ajkain pedig még mindig ott pihen az a halvány mosoly. Meg akar nyílni előttem. Hajlandó sebezhetővé válni. Annyi mindent látok ebben a pillanatban benne. Tudom, hogy utálni fogom magamat azért, amit ki fogok mondani, hogy majd amikor újra a lámpásban leszek, le fog játszódni ez az este újra és újra a fejemben, és azt fogom kívánni, hogy bár soha ne tettem volna meg, soha se mondtam volna ki azt az egyszerű mondatot, aminek látszólag semmi jelentősége nincsen:

- Igen, elmesélheted.

- És érdekel is? — szúrosan nézek rá, azonnal felnevet és védekezően felemeli a kezeit. - Ne haragudj, nem akarom túlfeszíteni a húrt.

A szél jólesően fújja a hátamat, bele bele kap a hajamba hátulról, legbelül visszarepít a rég elmúlt időkbe. A dohányzóasztalt figyelem, a kopott festéket rajta, a füzeteket, tollakat, és a távirányítót. Koncentrálok ezekre a tárgyakra, mintha ezzel meg tudnám akadályozni azt, hogy azok a képek felvillanjanak előttem. De persze nem tudom. Látom az íriszeit, a gödröcskéit, látom a szemeiket és a mosolyokat, és már kezdem úgy érezni, hogy beszippant ez az egész, hogy egy mély vízben kezdek el fulladozni és süllyedni, amikor a hangja kiránt.

- Nagyon bonyolult az egész. Valószínűleg elég vidám embernek láthatsz engem. Tudod, olyannak akinek semmi gondja nincsen, fiatal még és csinálhat baklövéseket, még feszegetheti a határait, szerethet és utálhat, és élhet. Tényleg élhet, élheti a fiatalság legjobb éveit. A legtöbben ilyennek látnak. Néha lököttnek, túlnyomóan viccesnek, de érted, jókedvűnek.

- Hadd találjam ki. Ez csak a felszín. — forgatom a szemeimet, mire halványan elmosolyodik, de bólint egyet. - Milyen meglepő!

- Arra célzol, hogy egy klisé vagyok?

Ránézek, de mind a ketten tudjuk, hogy nem fogok válaszolni.

- Szóval, nagyon sokan félre ismernek. Igazából nem is ez a teljes igazság. Megismernek, de csak azt az oldalamat, ami nekik kényelmes. Érted, hogy mire gondolok? Azt az oldalamat ismerik meg, amit mutatok, ami a legkényelmesebb a számukra. Nem bonyolítjuk túl. Így könnyebb. Nem kell bele menni kényesebb részletekbe, így én magam is elfelejthettem azokra az órákra, amikor velük vagyok, hogy milyen oldalaim vannak még. Volt több nehéz időszakom, de ami igazán nehéz volt, az nem is annyira régen múlt el. Már ha az ilyenek valaha teljesen elmúlnak. Depressziós voltam, és nem nagyon láttam kiutat, olyan volt, mintha egy végtelen térben ragadtam volna, ahol semmi sem számít, és semmi sincsen. Csak lebegtem, és ez baromi szar volt. Nagyon lefogytam, alig tudtam enni, a legtöbb pólóm nagy lett rám, az alkoholt elkezdtem túlzásokba vinni, ahogyan a füvet is. Most már nem füvezek, és alkoholt sem iszom annyira sokszor. És enni is eszem. Csak az egy rohadt szar időszak volt. És tudod igazából jó a családi hátterem. Vagyis.. — itt megáll, egy nagy levegőt vesz és akaratlanul is felnevet. - Én jónak mondanám. Mindent megtettek azért, hogy egy jó jövőt alakítsanak ki nekünk. Keményen dolgoztak és erre neveltek. Vallásosak voltak, de rám soha sem erőltették. Jó iskolába járhattam, általában megvették azokat a dolgokat amikre nagyon vágytam, szóval soha sem voltam hátrányban. Ennek ellenére amikor gyerek voltam, volt egy időszakom, amikor lopkodtam, a sarki kisboltból, vagy a piacon. És nem tudom, hogy miért tettem, a mai napig nem tudom. Mindig vissza vittem azt amit elloptam. És tudod, nem volt alapvetően semmi gáz a szüleim között, tisztelték egymást és bennünket is. Erre neveltek. Hogy mindenkit tiszteljek, hisz ugyannyira vagyunk egyenlőek egymással mint különbözőek egymástól. Csak... - újra elakad.