Wish you something special

kilencedik

A  D Z S I N N  S Z E M S Z Ö G E

Vicces, hogy az emberek mennyire vágynak a halhatatlanságra. Ahogy megérzik, hogy a halál nem válogat és egy nap mindenkiért el fog jönni, máris a halhatatlanság gondolatán kezdenek el fantáziálgatni.

Emlékszem a szellem városokra, emlékszem a lepusztult épületekre, az üres utcákra és arra a szagra. Arra az elviselhetetlen szagra ami a fájdalomtól és a félelemtől bűzlött. A fiú arca. Megfogtam a kezét. Nyugodtnak tűnt. Annyit kérdeztem tőle, hogy mi szeretne lenni ha nagy lesz. És ő mit mondott? Halhatatlan.

Csak hét éves volt. Évekkel később egy másik fiatal gyerekhez volt szerencsém aki imádta a marvel képregényeket. A kertben ültünk, a tüdőmet pedig nem a füst töltötte meg, mint az előző esetnél, hanem grill illata. Boldog voltam. Egy karakterről mesélt nagy lelkesen én pedig mosolyogva hallgattam. Aztán annyit kérdeztem tőle, hogy ha lehetne egyetlen egy szuperképessége akkor mi lenne az. És ő mit válaszolt? Halhatatlanság. De miért?

A halhatatlanság átok. A halhatatlanság csak egy teher. Az ember csak azért választaná, hogy menekülhessen. Mert időt szeretne nyerni, rengeteg időt. Az egész általában csak erről szól, nem? Az időnyerésről, mert akaratlanul is de mindenki érzi, hogy az idő kicsúszik az ujjai közül és a semmibe tűnik.

Félnek az elengedéstől. Valahol meg tudom érteni. Én is csak időt akartam nyerni egész végig. Minden egyes alkalommal rettegtem a búcsútól és az elengedéstől. Minden egyes gazda után meghaltam és újjá éledtem. Nekik van esélyük nyomot hagyni az életben, valamit ami jelzi, hogy ott voltak, éltek, szerettek és gyűlöltek. Van esélyük kézzel foghatóvá válni. Nekem nincsen. A francba is, a testem szószerint homokszemcsékké válik amikor beszippantja a lámpás, szószerint kicsúszok mindenki kezéből. Esélyem sincs vérnek és húsnak lenni.

Ha tehetném valószínűleg halandó lennék. Halandóként a legkönnyebb szeretni. Halandóként a legkönnyebb élni. Vagy ha nem is az lennék, ha maradnék egy dzsin, egy természetfölötti lény, egy démon, akkor is csak egyetlen egy dolgot akarnék változtatni. Szabaddá akarnék válni. Nehezen hihető, de minden egyes percben elvérzem, úgy, hogy nincs is vérem. Minden egyes percben fuldoklom és viszket a testem, mert már elhasználtam, mert már pusztán az, hogy egy testtel rendelkezem már az is felerősíti a bezártság érzetét bennem. Csak szabadulni akarok innen, szabadulni ezektől az arany láncoktól. Azt hiszem csak eggyé szeretnék válni mindennel. Minden szeretnék lenni.

Megbántam, hogy kicsúszott mind ez a számon. Megbántam, hogy engedtem, hogy egy pillanatra Avan többet tudjon, mint kellene. Gyűlölöm ezt az érzést. Még nagyobb ürességgel tölt el és semmin sem segít.

Nem tudom, hogy mióta gondolkozom ide bent a lámpásban. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. Hogy vajon mikor fogok újra kint lenni. Mikor fogom újra érezni azt ami az életben van.

Megszűnik egy pillanatra minden. Minden gondolatom ami eddig a fejemben volt. Tudom már, hogy most mi fog következni. Tudom, hogy mindjárt eszembe fog jutni és újra átfogom élni. Sikítanék, megállítanám ezt az egészet, de nem tudom. Itt vagyok, bent a lámpásban. Csak elképzelni tudom, hogy mi történik éppen oda kint, hogy milyen melegen süt a nap. Hogy Avan éppen mit csinálhat.

És kezdődik. Kezdődik a leejtő.

Szeretnék oda kint lenni, elszeretném terelni a figyelmemet és nem emlékezni mind arra ami a múltban megtörtént velem. De ennek ellenére túl kimerültnek érzem magamat ahhoz, hogy küzdjek ellene. Mi mást tehetnék ide bent? Ide bezárva ahol semmi sincsen csakis én? Csak emlékezni tudok. Emlékezni mind azokra akikkel találkoztam, emlékezni a szeretetre. Emlékezni a fájdalomra. Vannak napok, hetek, hónapok, igazából évek, sőt évtizedek, évszázadok, amikor elakarom felejteni mind azt amit láttam, magam mögött akarom hagyni az egészet, de aztán újra ugyanoda jutok. Ezek azok amikbe tudok kapaszkodni. Amitől kevésbé érzem magamat akkora egy átoknak. És ha nem emlékeznek a múltra akkor teljesen megőrülnék, ennél is üresebb lennék, viszont kevésbé fájna. Legalább nem emlékszem arra, hogy milyen volt szabadnak lenni. Ha emlékeznék arra, akkor történne meg a teljes bukásom. Akkor lennék teljesen tisztában azzal, hogy mennyire meg lettem fosztva. Hogy mennyire értékes dolgot loptak el tőlem. Tudom, persze anélkül is, hogy ez mi mindent jelent, de az érzés nem maradt meg bennem, hogy milyen volt, így elképzelhetetlen, hogy valaha volt olyan idő. Elképzelhetetlen most már, hogy valaha lesz megint olyan idő.

Elkezdi marni a szívemet és ha tudnék, most elsírnám magamat. Akartam hinni, hogy ő más lesz. Akartam hinni, hogy van esélyem az életre, van esélyem szabaddá válni. Ezúttal viszont már tudom, hogy felesleges hinnem. A legrosszabbra kell számítanom és akkor aztán úgysem fogok tudni csalódni. Az eddigi gazdáim, Avan, és az utána következő rengeteg gazdám is ugyanolyan. Mindnyájan ugyanolyanok.