Mi lenne velem nélkületek?

Harmadik fejezet

Felébredtem, de még nem nyitottam ki a szemem. Egy pillanatra azt hittem még otthon vagyok. Vettem egy nagy levegőt és azonnal éreztem, hogy az ágyneműnek más illata van. Az ágy is túl kényelmesnek tűnt. Hunyorogva kinyitottam a szemem és rögtön rájöttem hol vagyok. Hogy is felejthettem el? Nyújtózkodva felültem és átkoztam magam, amiért nem húztam le a redőnyt este. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem értesítéseimet, de leragadtam ott, hogy hét percel múlt dél. Hogy tudtam eddig aludni? Úgy látszik, az időeltolódás tényleg nem vicc. Gyorsan túltettem magam azon, hogy több, mint tizenkét órát aludtam és válaszoltam a régi osztálytársaim üzeneteire. Olyan sokan kérdezték, hogy milyen itt, hogy kimásoltam az egyik választ és mindenhova beillesztettem. Egyedül a legjobb barátnőmnek válaszoltam részletesebben. Kétlem, hogy mostanában fog válszolni. Felkeltem és az ablakhoz sétáltam, kis kíváncsisággal. Az ablakom a kertre nézett, ami nem is akármilyen volt. Egy beépített medence fogadott, rengeteg fával és virággal körülötte. Egy picivel arrébb kertipartykhoz használatos emelvény, szaletlivel, grillsütővel. Annyira luxus volt, hogy szinte beleszédültem. Úgy tudtam, apa minden hónapban küld pénzt anyának, de azt, hogy mennyit, arról fogalmam sem volt. Mostmár el tudtam képzelni egy összeget, de nem hiszem, hogy ráfogok kérdezni. Nagy sóhajjal a bőröndömhöz mentem és bevonszoltam a gardróbba. Jóval több hely volt, mint amennyi ruhát hoztam. Alexy úgyis segít majd megtölteni.
Mire végeztem a kipakolással, eltelt még egy óra, mivel mindent újrahajtogattam. Legalább az első pár napig legyen rend. Átöltöztem, hogy lemenjek a konyhába enni valamit, mikor halk kopogást hallottam. Gyorsan az ajtóhoz siettem és kinyitottam. Meglepődtem, hogy Scarlet áll az ajtó előtt, a kezében egy tálcával, ami meg volt pakolva kajával.
-Azta! Szia! - pislogtam egyet.
-Szép napot! Jó sokáig aludtál, bár a bátyjáid még mindig húzzák a lóbőrt - kuncogott. - Úgy gondoltam, biztosan éhes vagy. Hoztam mindenfélét, nem tudtam mit szeretsz és apád sem. Megeheted itt is, de olyan szép idő van! Nem jössz ki velem? - egy pillanatra nem tudtam felfogni mit szeretne. Nem szoktam meg, hogy valaki ilyen kedves legyen velem.
-Persze! Mutasd az utat - kiléptem a folyosóra és behúztam magam mögött az ajtót. - Vihetem én is - nyúltam a tálcáért, de ő elindult.
-Dehogyis! Szeretném, ha a lehető legjobban éreznétek magatokat míg itt vagytok! Tudom, hogy még nem ismerjük egymást és inkább apukátokkal lennétek szívesebben, de remélem, hogy velem is megbékültök - nem hadart, de mégis úgy éreztem, ha nem figyelek eléggé, egy szavát sem fogom megérteni.
-Hűha! - felnevettem. Ösztönös reakció volt, mert nem akartam kínos csendben megtenni az út hátralévő részét. Nem tudtam mit válaszolni Scarletnek, de megpróbáltam azért. - Nagyon kedves vagy, szerintem már a fiúk is kedvelnek. Egy mostohaanyáról mikor gondolná azt az ember, hogy ilyen jófej? - rámosolyogtam és láttam rajta, hogy jólesnek neki a szavaim. Nem néztem magam elé, ezért majdnem hanyatt estem mikor a lépcsőhöz érkeztünk, de sikerült megkapaszkodnom a korlátban. Scarlet szerencsére nem vette észre a bénázásom.
-Tényleg? Ha tudnád ennek mennyire örülök! Nem volt még gyerekem és most idejön három tini... Féltem, hogy mérgesek lesztek rám - nem értettem miért lennénk rá mérgesek, de kíváncsivá tett az, hogy nincs gyereke.
-Hogy hogy nincs gyereked? - szaladt ki a számon. Rögtön megbántam, de úgy tűnt Scarletet nem zaklatta fel a kérdés.
-Régebben nem akartam, aztán Aleccel összeházasodtunk. Mostmár szeretnék egy kisbabát - álmodozva sóhajtott. Én meg majdnem megint hasra estem. Apa új gyereket szeretne? Elsápadtam és elfordítottam a fejem, hogy nehogy megbántsam Scarletet. Jobban belegondolva logikus volt, hiszen velünk nem törődött annyit. Talán újra akarja kezdeni? Így negyven évesen? Tényleg, Scarlet egyáltalán nem néz ki negyvennek. Sőt, harmincnak sem látszik. Vajon hány év van köztük?
-Valami rosszat mondtam? - kérdezte Scarlet, feltűnt neki a hallgatásom. Visszafordultam felé, már tudtam, hogy képes leszek mosolyogni.
-Dehogyis. Csak kicsit meglepődtem - kiléptünk a kertbe. Megcsapott a friss levegő illata. Scarlettel beültünk a szaletlibe és elém tolta a tálcát. Ínycsikandozó illata volt a gofrinak. Mellette gyümölcssaláta és narancslé. Ezen kívül volt kávé és tej. Egy tányéron pár pirítós feküdt, mellette vaj és dzsem. Lehetetlen, hogy ezt egyedül megegyem. Remélem nem sokára a fiúk is követnek, így rájuk sózom a maradékot, nehogy ez a sok finom kaja kárba menjen. Elkezdtem felvágni a gofrit, de nekem is feltűnt, hogy Scarlet csendben van.
-Valami baj van? - kérdeztem és bekaptam egy falatot. Isteni finom volt.
-Bocsánat! - megrázta a fejét. - Csak gondolkoztam, hogy helyes-e elmondani valamit, nem Alecnek kéne-e.
-Mit? - mostmár, ha törik, ha szakad kihúzom belőle.
-Én kicsit fiatalabb vagyok, mint ő.
-Erre én is rájöttem - mosolyogtam.
-Tizenegy év van köztünk - vallotta be. Majdnem félrenyeltem. A narancsléért nyúltam, mert innom kellett pár kortyot a válasz előtt.
-Te..huszonkilenc éves vagy?
-Igen. Tudom, hogy ez sok, de minket nem zavar. Remélem, hogy ti is eltudjátok majd fogadni - felelte halkan.
-Hát öö, igen. Semmi gáz... - inkább enni kezdtem a salátát.
-Ízik? - terelte el a témát.
-Nagyon finom, köszönöm. De szerintem Armin és Alexy fogja megenni, mert én ennyit... - végszóra kilépett a két fiú, álmosan, kómásan, pizsamában és mezítláb. Elindultak felénk és közben egymásnak mutogatták a dolgokat a kertben. Alexy majdnem belelökte a medencébe Armint, de ügyesen kitért előle. Becsúsztak mellém kétoldalról.
-Sziasztok! - köszönt Alexy jókedvűen.
-Hali! - ásított Armin.
-Jó reggelt, srácok! Kértek reggelit? - kérdezte Scarlet, de már a fiúknak tele volt a szája kajával. A gyümölcsökkel teli tálat elvettem, a többit pedig otthagytam nekik.
-Hol van apu? - kérdezte Alexy miután nagy nehezen lenyelt egy falatot.
-Az irodában, de nem sokára hazajön. Mit terveztek ma csinálni? - csicseregte mostohaanyánk.
-Szerintem vásárolni megyünk. Ugye Alexy? - ránéztem és ettem közben.
-Ahha! Meg körbejárjuk a várost, már alig emlékszünk rá.
-Nem fogtok eltévedni? - aggódott.
-Mire való a telefon? - mutatta fel a sajátját Armin.

Tíz perc múlva már a gardróbban álltam és fehérneműben töprengtem azon, mit vegyek fel. Miközben válogattam a ruháim, hirtelen eszembe jutott Nathaniel. Vajon ma is itt van? Ha esetleg sietnék az öltözéssel és lemennék csak úgy körülnézni... Mielőtt beleegyeztem volna a saját ötletembe, már kirángattam egy felsőt és egy szoknyát a szekrényből. Felvettem egy fekete harisnyát, szintén fekete szoknyával és fehér feliratos felsővel. Csípőre tett kézzel álltam a tükör előtt és a cipőimre néztem. Végül ejtettem a magassarkúkat és a platformos Vansemet vettem fel. A hajamat két kontyba kötöttem a fejemre. Kevés sminket tettem még magamra és elégedettem néztem a tükörképem. Bedobáltam a táskámba pár cuccot és kicsit sietve mentem le a lépcsőn. Tudtam, hogy kicsit idétlenül viselkedek, de valamiért látni akartam Nathanielt. És akartam, hogy ő lásson engem. Az első öt percig izgatottan álltam, de aztán beletörődtem, hogy Nathaniel nem fog erre jönni. Nem tudtam mit csinálnak eddig Arminék, viszont nem tudtam hol van a szobájuk, így elkezdtem nézni a festményeket. Nem voltam nagyon jó rajzos, de azért ötösöm volt rajzból. Az egyetlen művészeti ág, amiben jó voltam, az a zongorázás. Anyától úgy tudtam itt is van zongora, úgyhogy majd meg kell kérdeznem. Halkan dúdolni kezdtem és hallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn. Végre kész vannak. Vártam, hogy valamelyikük megszólítson, de egy teljesen más hang szólított a nevemen.
-Aliya? Szia - megtorpant mögöttem. Elmosolyodtam, végül csak összejött a véletlen találkozónk. Megfordultam és a borostyán színű szemébe néztem.
-Szia Nathaniel! - pár lépés távolság volt csak köztünk. Észrevettem, hogy nem egyenruha van rajta, hanem sima utcai viselet. Így jobban nézett ki. - Mára végeztél? - hirtelen rövidnek éreztem a szoknyám. Bár Nathaniel egy futó pillantással nézett végig rajtam, éreztem, hogy több ideig is nézne, ha tehetné.
-Igen. És te készülsz valahova?
-Arminnal és Alexyvel megyünk el valamerre - mosolyogtam rá, amit ő is örömmel viszonzott.
-Értem. Még jó, hogy két fiúval mész - elismerő pillantást vetett rám - Majd egyszer velem is jöhetnél.
Egy másodperc töredrésze alatt leesett, hogy mire gondol és legszívesebben rögtön rávágtam volna, hogy igen.
-Jó ötlet, mesélhetnél arról a suliról. Már csak két hét van a nyári szünetből, el kéne dönteni - ebben mondjuk teljesen igazam volt. De nem csak a suli miatt akartam vele menni.
-Szombat? - reménytelinek tűnt a hangja.
-Tökéletes - gyorsabban dobogott a szívem.
-Délben itt vagyok. Jó szórakozást a fiúkkal! - közelebb lépett. - Szia! - kacsintott egyet és kiment.
Leroskadtam az egyik bársonyszékbe és természetesen a két nappal későbbi találkozón gondolkoztam.