Gyilkosom a szeretőm

2.fejezet

Hosszú este elé nézünk, így egyből munkához is láttunk. Nem a mi éttermünk volt a legnagyobb, de a környéken ez a legfelkapottabb. Szeretem ezt a munkát. Fárasztó, de jó megélhetést biztosít és a dolgozók is rendesek.

Az emberek egyre csak szállingóztak be az ajtón, mígnem az egész hely megtelt. Mi csak ide-oda rohangáltunk, s igyekeztünk a vendégek minden kérésének eleget tenni. Már csak egy óra volt zárásig, mikor is besétált valaki. Rajtam volt a sor, h köszöntsem, így elé is siettem.

-Jóestét uram! Lesegíthetem a kabátját?-kérdeztem illedelmesen, ahogy tanították.

-Azt megköszönném.-hangja ércesen csengett és lehetett hallani rajt, hogy kissé feszült. Érkezése óta háttal állt nekem, így nem láthattam arcát, de feltételezem, hogy minden bizonnyal egy sötétebb árnyalatot vett fel. Úgy egy fejjel magasabb volt nálam, így kissé nehézkesen ment a feladatom, de csak megoldottam.

-Wyatt névre foglaltam.-mondta még mindig a másik irányba nézve.

-Igen, már is mutatom az asztalát uram.-ezzel megfordult, így én kilátást nyertem ábrázatára. A szívem mintha megállt volna egy pillanatra, annyira megbabonázott. Idősebbnek hittem, de nagyjából még csak a huszas évei közepét taposhatta. Sötét színű haja volt, ami kissé belehullott szemeibe. Az a tekintet! Ébenfekete íriszeiben teljesen elvesztem. Melegséget sugároztak és volt még valami más is de azt nem tudtam kiolvasni.

-Khm...-köhintett, én pedig mintha egy álomból ébredtem volna. Mikor leesett, hogy végig őt bámultam csillogó szemekkel arcom egy igen erőteljes piros színt öltött magára.

-B-bocsánat u-uram.-dadogtam-K-kövessen kérem.-lehajtott fejjel indultam a terembe. Nem is tudom mi ütött belém, hogy mitől lettem ennyire zavarban. Kihúztam a székét és egy étlapot nyomtam a kezébe majd elnézést kérve elviharzottam.

-Nick, kérlek vedd át!-szóltam oda, majd utam a mosdó felé vettem. Arcomat hideg vízzel öblítettem le, hátha sikerül végre megnyugodnom. Úgy 10 perc után, mikor ábrázatom visszatért normális fehérségébe kimentem, hogy tovább végezzem munkámat. Igyekeztem elkerülni azt az embert.

Már csak fél óra volt zárásig, így a tömeg egyre apadt, míg már csak az az alak maradt egyedül.

-Cole!-kiáltotta valaki a nevem, mire a hang irányába fordultam. Ő volt az. Odasétáltam hozzá, mély levegőt vettem, kihúztam magam, de a szemkontaktust igyekeztem kerülni.

-H-honnan tudja a nevem?-na tessék, már megint a fránya dadogás.

-A munkatársad mondta.-felelte hanyagul. Én egy gyilkos pillantást vetettem Nick felé, mire ő csak megvonta vállát.

-Értem. Mivel szolgálhatok?-kérdeztem illedelmesen.

-A társaságoddal. Meg egy kis bor is jól esne, hogy milyen azt rád bízom.

-M-máris hozom.-azzal lementem a pincébe és kiválasztottam egy cabernet sauvignont. Alig bírtam koncentrálni, majdnem elejtettem a palackot. Vajon miért akarja, hogy ott legyek?

Felbaktattam a lépcsőn és visszamentem hozzá egy pohár és a palack kíséretében. Felbontottam azt, majd töltöttem neki.

-Hozz magadnak is egyet.-nézett szemembe, én pedig gyorsan elkaptam fejem.

-Uram, nekem nem szabad...-kezdtem, de egy kezet éreztem meg a vállamon. A főnököm volt az.

-Cole még kiskorú, de azt hiszem, most az egyszer kivételt tehetünk vendégünk kedvéért.-azzal elsétált és egy másik pohárral tért vissza.

-Jó szórakozást.-mosolygott ránk, majd magunkra hagyott. Mi ütött belé?

-Ülj le kérek.-utasított, én pedig félve bár, de helyet foglaltam.

-Beszélni kíván velem uram?-a szemkontaktust továbbra is kerültem, közben idegesen játszottam ingem ujjával.

-Igaz is, elfelejtettem bemutatkozni. Jonathan Wyatt vagyok, de szólíts nyugodtan csak Jon-nak.

-R-rendben. Az én nevem Cole Webster, de ezt már tudod.

-Tényleg kiskorú vagy?

-Hát...igen. Még csak 17 éves vagyok.

-Akkor most én foglak megrontani.-perverzen nézett, de amikor meglátta rémült arcom felnevetett.-Nyugi, csak a borra gondoltam.-felemelte italát, mire én is így tettem.-Egészségünkre!

-Igen.-feleltem, azzal koccintottunk, majd lehúztuk a pohár tartamát.