Gyilkosom a szeretőm

22.rész

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket és örülök, ha tetszik nektek az írásom.
Itt is lennék egy újabb résszel, viszont azt kell, hogy mondjam, nem tudom mikor lesz következő rész. Most egy kicsit sűrűbb időszakom lesz, mert hát tudjátok, nyár van. Megyek koncertre, Mondoconra (egyébként ha valaki jön még és van kedve talizni, nyugodtan szóljon, dumálhatunk yaoikról, könyvekről, animékről, játékokról, meg amiről csak akartok) és majd nyaralni. De igyekszem, mert most ihletem is van. Szóval ez a helyzet.
Köszi ha elolvastad és jó szórakozást és kellemes nyarat! :3

A fejembe nyilalló fájdalomra ébredtem. De aztán hamar el is múlt és a látásom is kitisztult. Viszketett a bokám, de nem tudtam megvakarni, mivel a kezeim nem mozdultak. Jobban szemügyre véve rájöttem, hogy a hálószobában fekszem az ágyon, megkötözve. Elég bizarr szitiuációnak tűnt az egész. Aztán bevillant, hogy mi is történt. Vajon miért tette ezt?-mélyültem el gondolataimban, de nem sok időm volt rá, mert az ajtó halk nyikorgással kinyílt.
-Felébredtél, Kedvesem?-nézett rám ragyogó szemekkel. Én kissé összehúzódtam, mert megijedtem, de azért óvatosan bólintottam.-Ennek örülök. Sajnálom, amit tettem, de úgy érzem, jobb így. Féltem, hogy esetleg megint megpróbálsz elszaladni.-szomorodott el. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Akkor... megvakarnád a bokámat? Szörnyen viszket.-mondtam, mire ő csak elmosolyodott.
-Persze. Jobb vagy a bal?
-A bal.-feleltem, mire ő mellém ült és ujjaival és tompa körmével dörzsölni kezdte a bizsergő pontot. Igazán megkönnyebbültem.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Nem vagy éhes? Esetleg szomjas?-kérdezte.
-De, mindkettő.- húztam számat.
-Akkor hozok valamit. Mindjárt jövök.-mondta, azzal kilépett a helyiségből, én pedig tovább feküdtem mozdulatlanul és nézelődtem. Vajon mennyi lehet az idő? A függönyök be voltak húzva, így semmit nem láttam a külvilágból. Kíváncsi vagyok, mit fog nekem mondani Jon, erről az egészről. Mióta ölhet embereket? És mennyivel végzett már? Ugye...engem nem akar eltenni lábalól? Rengeteg kérdés és egyre sincs válaszom. De hamarosan megtudok mindent. Remélem.
Mikor visszaért egy tálcát hozott be, amit az ölembe tett. Volt rajta egy pohár kissé fehéres, zavaros üdítő, ami feltételezem limonádé emellett egy tányér rizs és hús. Kérdőn néztem rá, mivel úgy tűnt, hogy nem akar eloldozni. A késért és a villáért nyúlt, amivel nekilátott felvágni az ételt. Mikor végzett, felszúrt egy kis darabot és a számhoz emelte. Furcsán néztem rá, aztán a húsra, majd megint rá.
-Na, nyisd kis a szádat.-mondta és elmosolyodott. A gesztusában valamiért perverziót véltem felfedezni. Végül szétnyitottam ajkaim, ő pedig behelyezte (szerk.megj.: ne értsd félre :D) az ételt, amit én örömmel rágtam meg, majd nyeltem le.
Mikor már a tányér egész tartalmát elpusztítottam a poharat emeltem hozzám és segített meginni a benne található italt.
-Nem kell mosdóba menned?-kérdezte.
-De. Viszont...ezt megoldom egyedül is. Csak oldozz el kérlek.
-Sajnos ezt nem tehetem.-felelte, majd hozzám hajolt és karjába emelt. Nehogy már most ő fog nekem segíteni egy ilyen dologban?!
A mosdóban letett álló helyzetbe a wc kagylóval szemben, majd felhajtotta azt. A talpon maradás megoldható volt, de azért hasának döntött. A nadrágomhoz nyúlt és azzal kezdett babrálni. Kicsatolta övemet, majd a zipzárt húzta le.
-N-nem szükséges e-ez.-dadogtam, de akkor már mindegy volt, farmerem és alsónadrágom bokámnál pihentek. Kezével férfiasságomhoz nyúlt, rámarkolt, majd a csésze felé irányította.
-J-Jon...-hajtottam fejem mellkasának. Furcsán hatott az érintése, kezei nagyok és melegek voltak. Éreztem hogy arcom szinte lángol és teljesen elvörösödtem, de hogy mit is éreztem, azt nem tudom megmondani.
Végül sikerült ellazulnom és elintézni a dolgom. Jon visszahúzta ruháimat, kezetmosott és visszavitt a szobába, ahol ismét az ágyra fektett.
-Minden rendben? Nincs szükséged semmire?-kérdezte.
-Nem. Minden rendben.-feleltem.-De mostmár...beszéljünk.-elég volt. Mindent tudni akarok.
-Rendben.-sóhalytott, majd mellém ült, én pedig megpróbáltam kissé feljebb tornászni magam.-Az egész még régebben, egészen  kiskoromban kezdődött. A nővérem gyakran piszkált és néha meg is ütött. Én gyenge voltam, ő pedig kihasználta ezt. A szüleim mindig neki adtak igazat bármi történ is. Utáltam őket. Mindet.
Mindig is tudtam, hogy más vagyok. Több értelemben is. Talán 11 voltam, amikor észrevettem, hogy nem a lányok fenekét stírölöm, nem a formás melleket figyelem. Egyszóval, a fiúkhoz vonzódom. Aztán, úgy 16 évesen volt az első barátom. Az évfolyamomba járt, jó tanuló, csendes srác volt. A könyvtárban vettem észre, hogy minden könyvet amit kivettem, ő is elolvasott már, így úgy döntöttem, szóba elegyedek vele. Aztán persze, az ujja köré csavart, nagyon elbűvölő volt.-mesélte, engem pedig kezdett elönteni a düh. Úgy beszél róla, mintha még mindig szeretné, tudomást sem véve arról, hogy jelenleg én vagyok a barátja. Emellett, a tulajdonságok, amiket felsorolt, rám egyáltalán nem illenek. Csak játszik velem? Ezek a gondolatok nagyon felbosszantanak.-Aztán, végül megkérdeztem, hogy szeretne e velem járni, mire ő pironkodva igent mondott. Aznap este egy igazán...-kezdte volna, de én nem akartam hallani.
-Nem vagyok kíváncsi a részletekre.-szakítottam félbe.
-Persze, bocsánat.-simította meg arcomat, amitől én kissé elhúzódtam.- Szóval, hol is tartottam? Ja igen, az a lényeg, hogy együtt voltunk. Persze nem mondtuk el senkinek, igyekeztük titokban tartani. De valahogy a nővérem rájött és megosztotta a szüleimmel felfedezését. Mit ne mondjak, nem fogadták túl jól. El akartak minket választani, ezt pedig nem hagyhattam. Így megöltem őket. A nővéremet, az apámat és az anyámat. És őt is.-mondta halkan az utolsó mondatot. Hogy mi?!
-Várj! Miért ölted meg a srácot? Hiszen szeretted!-kiabáltam.
-Cole ezt...ezt nem értheted. Azért, mert tudtam, hogy elválasztanának minket. Így pedig, megőrizhettem a kibontakozó szerelmünket, ha érted mire gondolok. De a szüleinek nem mertem részvétet nyilvánítani.-mesélte, én pedig bólintottam. Valahogy...ez olyan szépnek hangzik, mégha tudom is, hogy egy gyilkosságról van szó.
-És, hogy tűntetted el a nyomokat?-kérdeztem.
-Azt mondtam, hogy ő tette. Hogy haragudott a családomra, ezért megölte őket, aztán saját magát is. Nem akartam rákenni, de börtönbe sem szerettem volna menni. Aztán, mivel nem volt más rokonom, egyedül éltem. Ami nem lett volna szabad, de voltak kapcsolataim és a szomszédok is néha rámnéztek.
De egyszerűen, azóta a nap óta, csakis a kiloccsanó vérre, a holttestekre és arra tudtam gondolni, ahogy eltűnik a szemükből az élet. Ölni akartam még.
2 év múlva, amikor betöltöttem a 18-at, hogy megünnepeljem a születésnapom, felszedtem egy srácot, lefeküdtem vele, majd megöltem. Nagyon jó érzés volt ismét átélni. De ezt már nem tudtam olyan könnyen eltusolni. Nyertem egy kis egérutat és elköltöztem a szüleim által maradt és a munkámmal keresett pénzből. Persze rájöttek, hogy én voltam a tettes és arra is gyanakodtak, hogy a másik gyilkosságot is én követtem el. Azonban nem tudták a tartózkodási helyemet, így könnyen boldogultam. Azóta pedig, felépítettem magamnak egy egész szép karriert. Persze a vérontást is folytattam, de ügyeltem rá, hogy több nyomot ne hagyjak magam után, hogy ne találhassanak meg. Aztán pedig, találkoztam veled és beléd szerettem. Az első alkalommal, ahogy azokkal a gyönyörű szemeiddel rámnéztél, elvarázsolt. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Csakis az enyém. Amikor megtudtam, hogy az a két szemét bántott téged, úgy éreztem, hogy ezt meg kell bosszulnom. Nem hagyhattam, hogy büntetlenül hozzáérjenek az én törtékeny Kedvesemhez. Ígyhát elraboltam, megkínoztam, majd megöltem őket. Épp el akartam tűntetni a testeket, csak hát...innentől tudod.-fejezte be.-Szóval, akkor most elhagysz? Így, hogy tudod a titkom.