KISS THE BOY

második

A kocsi csomagtartójának támaszkodva figyelem, ahogy a parkolóban lévő utolsó pár autóba is beszállnak az emberek, majd komótosan elhajtanak. Ha nem lenne itt pár lámpa, már az orromig se látnék, olyan sötét van. Legalább annyi ideje várok itt Astridra, mint amennyit a sorban ácsorogtunk, és ez, hogy őszinte legyek, kikészíti az idegeimet. Nem vagyok egy türelmetlen ember, de már nem érzem a lábaimat, ráadásul a dzsekim a kocsiban van, a kulcs pedig Astridnál, szóval majd' megfagyok. A karomat dörzsölgetve próbálok enyhíteni a reszketésemen, több-kevesebb sikerrel. Írni akartam neki, hogy mi történt, de teljesen lemerült a telefonom. Valahogy nem igazán úgy jött össze ez a nap, ahogy én elképzeltem.

Hirtelen gyors lépteket hallok, mire felkapom a fejemet. Astrid szinte száguld felém. Mosolyogva ellököm magam az autótól, de amint Astrid közelebb ér hozzám, szinte leszaggatja a nyakából a belépőt, és a mellkasomhoz vágja. Meglepetten nézek rá, majd a földön landoló koncertjegyre.

- Hova az istenbe tűntél? - ront nekem felemelt hanggal, mire kissé meghökkenek.

- Én is örülök, hogy látlak. - felelem játékosan, leplezve, hogy mennyire is megdöbbent Astrid dühös reakciója.

- Hát én rohadtul nem örülök. Mi a szarnak hagytál ott? Hogy képzelted ezt, Day? Értem én, hogy marhára utálod a koncerteket, de azért ez övön aluli volt. Egyáltalán mi a francnak jöttél el, hm? - pár pillanat sem kell, és már át is veszem Astrid heves dühét.

- Nem hagytalak ott baszki, pánikrohamom volt, csak te annyira el voltál foglalva a koncerttel, hogy le sem szartad az én érzéseimet. Megmondtam neked, hogy nem szívesen jövök, igaz? Tessék, megvolt az eredménye.

- Mégis eljöttél, nem? Mondhattál volna nemet, de belementél. - Astrid mérgesen a füle mögé tűri egy hajtincsét, míg én legszívesebben felröhögnék. De úgy igazából.

- Mert neked nem lehet nemet mondani. Addig hisztizel, míg meg nem kapod azt, amit akarsz. Legyen az bármi. Tudtad jól, hogy pánikbeteg vagyok, mégis engem csesztettél ezzel a hülye koncerttel!

Astrid nagyot nyel.

- Tudod, szólhattál volna, hogy rosszul vagy.

- Tettél volna bármit is? - szegezem neki a kérdést ingerülten.

- Ennyire szar barátnőnek nézel?

- Másnak nem igazán tudlak. - ahogy a szavak elhagyják a számat, legszívesebben már szívnám is vissza őket. Astrid szemeibe könnyek gyűlnek, ahogy összeszorítja az ajkait, majd lehajtott fejjel elviharzik mellettem.

- Astrid, várj, nem úgy gondoltam! - utána nyúlok, és megfogom a csuklóját, de azzal a lendülettel, amivel elindult, ki is rántja a kezemből.

- Legalább ne lennél ennyire tipikus férfi, Day. Kicsúszott, fogadd el. Ne próbáld azt mondani, hogy nem úgy gondoltad, mert igenis úgy gondoltad. - kinyitja a kocsija ajtaját, mire a szívem megáll egy pillanatra. - Csak hogy tudd, te sem vagy egy mintabarát. - és ezzel beszáll a vezetőülésbe, majd azonnal becsukja az ajtót. Odaszaladok, és az ablaküvegre tapasztom a tenyerem.

- Astrid, basszus, ne hagyj itt! - kétségbeesetten, de még mindig feledtébb dühösen nézek rá, csakhogy ő sosem volt az a nő, akit könnyen meg lehet hatni.

- Egy jó okot mondj, hogy miért ne hagyjalak itt. - karba tett kézzel fordul felém.

- Mert együtt vagyunk.

Astrid pár pillanatig bámul rám, majd beindítja a kocsit, és sebességbe teszi a váltót.

- Úgy látszik nem esett le, de az már nem aktuális.