KISS THE BOY

nyolcadik

A bejárati ajtón kilépve megpillantom Lukeot, aki a lépcső aljánál ácsorog, engem várva. Ahogy ő is észrevesz, elmosolyodik, majd ellöki magát a korláttól.

Már este nyolc óra van, szóval el sem tudom képzelni, hogy hova fogunk menni. Gondoltam étteremre, vagy mozira, de Luke ennél sokkal egyedibb, és varázslatosabb srácnak tűnik, szóval hiba lenne ennyire klisés randiötleteken törnöm az agyam.

- Szia! Jól nézel ki. - jegyzi meg, mikor mellé érek.

- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. - felelem remélve, hogy ismét láthatom azt az apró csillanást a szemeiben, ami az egyszerű vidámság jelképe. De aztán rá kell jönnöm, hogy nem láthatom a csillogást, mert Luke már abban a minutumban ragyogni kezdett, hogy kiléptem az ajtón.

- Izgulsz? - kérdi, miközben odasétálunk a kocsijához.

- Csak kíváncsi vagyok mit tervezel. - sejtelmesen nézek rá, hátha ezzel rá tudom venni, hogy még az érkezésünk előtt mondja el, hova megyünk, de az erőteljes jedi-pillantásom mit sem ér.

- Azt meghiszem. Majd megtudod, ha odaértünk. De ígérem, imádni fogod. - erre csak a szemeimet forgatom, majd mindketten beülünk a kocsiba. Luke bekapcsolja a rádiót, lehúzza az ablakokat, és el is indul.

- Hosszú lesz az út? - kérdezem a kezemet kilógatva a kocsiból.

- Nem vészes, úgy fél óra. Milyen napod volt?

- Unalmas, de jó. Főztem, meg kicsit takarítottam, Skype-oltam a nagyimmal...

- A nagyiddal? - Luke úgy pillant rám, mint aki bármelyik percben elröhögheti magát. Szerencsére tisztában van vele, hogy vezet, ezért csak szélesen elvigyorodik.

- Igen, a nagyimmal. Nagyon modern nyugdíjas, ráadásul ragaszkodik hozzá, hogy minden hétvégén láthasson, és beszélgethessen velem.

- Biztos aranyos lehet.

- Igen, az. Ha... odakerülünk, bemutatlak neki. - válaszolom mosolyogva.

- A családod tudja? - egyáltalán nem úgy kérdezi ezt, mintha nem is lehetne elképzelhető, inkább csak úgy, mint akit szimplán érdekel.

- Igen, már tizenöt éves korom óta. Mikor Ausztráliában elfogadták a melegházasságot, küldtek nekem egy fél szivárványos tortát, ami teljesen tönkrement, mire elért ide, de azért mindannyian nagyon boldogok voltunk, mégha nem is tudtunk tortát enni. - mikor Lukera nézek, látom a mérhetetlen büszkeséget, és boldogságot a vonásaiban, és ez csak mégtöbb jó érzéssel tölt el.

- És neked tudja a családod?

- Igen. Apukám az elején kicsit nehézkesen állt hozzá, ráadásul én csak alig két éve közöltem velük. Mondjuk addig nem is nagyon volt miért. De egyébként elfogadnak, és támogatnak, főleg anyukám. És persze a barátaim is tudják. Ők voltak az elsők, akiknek elmondtam. - kicsit meglep, hogy Luke mennyire könnyen tud egyszerre vezetni, és mesélni, de amíg nem dudálnak ránk, vagy megyünk bele egy postaládába, nem nagyon stresszelem magam rajta.

- És hogyhogy az emberek nem tudják? Mármint a média, a világ, a rajongóitok. - annyira belemerültem a Lukekal való beszélgetésbe, hogy nem is figyeltem, merre járunk, de azt hiszem valahol a part közelében lehetünk.

- Igazából ennek több oka van. - félbehagyja a mondandóját annyira, hogy megelőzzön egy autót. - Az egyik az, hogy nem tartom fontosnak. Ettől nem leszek jobb, vagy rosszabb ember. Nem az határozza meg, ki vagyok, hogy milyen nemhez vonzódok, szóval nem is szeretném, hogy ez alapján ítéljenek meg az emberek. - a szeme sarkából felém tekint, majd folytatja. - És eddig nem volt olyan személy az életemben, akiért érdemes lett volna felvállalnom magam.