KISS THE BOY

tizenharmadik

Már úgy húsz perce sétálhatunk egy huzamban, mikor hirtelen megszólal a telefonom. Megtorpanok, mire Luke is.

- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem. - mondom, amint meglátom, hogy anyukám hív.

- Nyugodtan. - biccent Luke, majd lehajol megsimogatni Petuniát, aki már kezd kicsit belefáradni a gyaloglásba.

- Szia, anya! - szólok a telefonba mosolyogva.

"Szia drágám! Hogy vagy? Rég beszéltünk, minden rendben veled?"

- Két napja hívtál. - felelem nevetve. Anyu sosem volt könnyű eset. Ha csak rajta múlt volna még anno, akkor el sem jöhettem volna Los Angelesbe. Az első pár hónapban ragaszkodott hozzá, hogy minden nap felhívhasson skypeon, és ha esetleg nem vettem fel, akkor azonnal hívta Astridot, hogy mégis miért nem válaszolok a videóhívására. Tipikusan az az anyuka, aki addig nem alszik, míg a gyereke haza nem ér egy gimis házibuliból, és ha egy percet is késik az ember, már képes felhívni a rendőrséget. Szerencsére miután elköltöztem belátta, hogy már felnőtt vagyok, a magam útját járom, és nincs szükségem annyi pátyolgatásra, mint gyerekkoromban.

"Tudod, hogy nekem az rég volt. Egyébként mikor tervezel meglátogatni minket? Nana már nagyon hiányol. Ha kell, apáddal küldünk neked pénzt, de jó lenne, ha hazajönnél egy hétre, mert már nagyon hiányzol!"

- Ti is hiányoztok nekem. Most nem tudom megoldani, de ígérem, hogy beszélek majd a főnökömmel, hogy mikorra tudna nekem adni egy hét szabit, és akkor hazautazom. - Luke hirtelen felém kapja a fejét, mire csak halványan rámosolygok.

"Ezt nagyon jó hallani! Nem akarod Astridot is elhozni? Tényleg, minden rendben köztetek?"

- Igazából... már majdnem két hete nem vagyunk együtt. - vallom be, és szinte látom a döbbenetet anya arcán.

"Komolyan? Amúgy én gondoltam, hogy ez lesz, Day. Ti mindig is legjobb barátokként voltatok együtt fantasztikusak."

- Tudom, csak túl későn jöttem rá erre. De ha már itt vagyunk...

- Day, ne haragudj, hogy megzavarlak, de itt egy paparazzi, videókamerával. Már nem egyszer láttam a srácot, tudom melyik hulladék cégnek dolgozik. - Luke úgy áll elém, hogy szinte semmit ne lássak abból, ami mögötte van.

- Hogy micsoda? - kérdezem próbálva visszafojtani a pánikot.

"Mi folyik ott, Day? Milyen paparazzi? És ki ez a férfi, aki beszél hozzád?" - bombáz anya a kérdéseivel.

- Nyugi. Ide fog jönni, szóval most be kell mennünk egy kávézóba, vagy akárhova. Oda nem jöhet utánunk.

- Bocsi anya, de le kell tennem. Este visszahívlak, ígérem! - mondom, majd gyorsan bontom is a hívást. Ez volt a legszemetebb dolog, amit tehettem.

- Mi lesz Petuniával? Szinte sehova nem engedik be! Amúgy is, az sokkal gyanúsabb, ha most beiszkolunk egy kávézóba. Csak kezdjünk el visszafele sétálni. Azt úgysem látta, hogy a kezemet fogod, abban meg semmi különleges nincs, hogy együtt sétáltatjuk a kutyádat.

- Igazad van. Viszont akkor induljunk. Gyere, Petunia! - szól a kutyusnak, aki erre lihegve siet elénk, majd húzza maga után Lukeot. Én egy tisztes távolságot megtartva szegődök melléjük, hogy mégcsak a karunk se érjen össze Lukekal.

- Beszélgessünk a zenéről. Tudom, hogy mit mondok neki, ha rákérdez arra, hogy ki vagy. De te végig maradj csendben.

- Rendben. - egy aprót biccentek, majd elkezdek a zenéről fecsegni, pont, ahogy Luke mondta. Szerencsére egyikünknek sem nehéz ebből a témából beszélgetést generálnia.