Autóbaleset (Befejezett)

3.

K É T S É G B E E S E T T E N

-Már két órája kavargatod azt a szart. Miért nincs még kész? - Rivallt rá Namjoon a szerelmére.

-Ha annyira nagy a szád, csináld te! - Csapta le Jin mérgesen a fakanalat, majd trappolva elhaladt az idősebb mellett, s indult volna fel a hálószobába, de mikor meglátta a köjköt a szobában, megtorpant. Taehyung nem látta még veszekedni a két nevelőszülőjét. A szemei könnyekben úsztak, s a teste remegett. Nem értette mi történik, és hogy mi volt köztük addig, míg ő a kórházban tengette a napjait. Nem szerette volna őket így látni, mert fájt neki. Szorított a szíve, és fájt a feje. Nem akarta hallani a veszekedésük folytatását, így a jobb kezét a jobb fülére szorította, míg szemeit összeszorította, s úgy küszködte fel magát a tolószékkel -lifttel- a szobájába, a harmadik emeletre. "Ez is a te hibád!" Hallotta meg a legidősebb hangját, s a kiabálások további zaját. A szobája ajtaját nehezen becsapva zokogott fel. Hiába próbálta nyugtatni magát azzal, hogy holnap elmehet innen, hogy újra találkozhat Jungkookal. Semmi sem hatott, ha azok akiket szeret, rosszabbnál rosszabb szavakat vágnak egymás fejéhez. Mi baj lehet köztük? Kérdezte magában. Az én hibám? Suttogta egy hang belül. Nem sok időt tölthetett egymagában, ugyanis a legidősebb szinte feltépte az ajtót. Taehyung összerezzent a hangos zajtól. Mintha a baleset következtével egyre hangosabban hallotta volna a zajokat, és egyre élesebben látta volna a rosszakat.

-Taetae figyelj... - Kezdett bele Namjoon. Minden hosszú beszélgetésük így kezdődik. Taehyung tudta, hogy innentől órák hosszát kettesben kell ülniük a szobában, ha akarja ha nem. Ilyenkor mindig el kell mondani mindent ami a pici szivecskéjében van, különben a szülő nagyon bedühödik.

-Nem. - Állt ellent az idősebbnek. -Álmos vagyok. - Makacsolta meg magát. A sós, meleg könnyeknek már nyoma sem volt, így a fáradt szemeit is alig bírta nyitva tartani. Sírni egészen egyszerű. Kiválthatja a lelki, esetleg fizikai fájdalom, vagy esetleg a boldogság. De még a csípős dolgok is. Mind a háromtól sírhatunk. De egyik sem tartalmazza ugyan azt a könnyet. Mind a három más-más elemből áll össze. Ezért is van, hogy azok a könnyek, amiket szomorúságodban hullajtassz, fáradságot húznak maguk után. Hát, Taehyung-gal is ez volt. Csak, hogy ő soha nem tudott fizikai fájdalmak miatt pityeregni. Amikor megvágta magát valamivel, vagy csak felhorzsolta a térdét, esetleg eltört pár csontja... Ő élvezte ezeket, és ha akarta volna, magában is kárt tett volna, de nem volt ennyire buta. Talán mazochista hajlamai voltak, de erről nem beszélt senkinek. Még Namjoonnak sem. Ugyanis nem volt buta. Tudta, ha kárt tesz magában, előbb-utóbb úgy is kiderül. Megtudják a szerettei, akiket utána látnia kell sírni... És bármennyire is betegesen hangzik ez, de amíg mondhatni imádta, hogyha fizikai fájdalmai vannak, addig a szíve hatalmas volt, s szinte kicsordult belőle a szeretet. Talán azért is szereti a fizikai fájdalmat, mert a lelki fájdalomtól ketté hasadt a szíve. Soha nem beszélt ezekről senkinek, mert egymaga akarja megoldani. Egyes egyedül. Szánalmasnak érezte magát, hogy csak az ablakból figyelheti az embereket, az aggódó szülei miatt, és hogy nem sokakkal beszélhetett azon a pár emberen kívül, akik végig kísérték a mindennapjait. És ha már ilyen szánalmas, legalább pár apró dolgot had oldjon meg saját maga. Csak még nem is tudja, ezek az apró dolgok, mekkora súllyal bírnak.

-Rendben van. Aludhatsz. De holnap, beszélni fogunk. - Simított Namjoon Taehyung hasára, vészjóslóan nézve a szemébe. A fiatalabbat menyasszony pózban felvette, behelyezte a puha ágyába, s lekapcsolta a lámpát. - Szép álmokat TaeTae. - Mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Taehyung halkan szuszogott az ágyában.

Csend volt...

Néma csend.

A fiú, úgy feküdt az ágyban, mintha sokk alatt lenne. Hatalmas szemekkel nézett körben a... A vak sötét csenddel burkolt helységben.

Annyira félt...

Egyedül... Ő és a gondolatai kettesben egyes egyedül. Gyűlölte az éjszakát. Miért, miért kell folyton egyedül maradnom? - Gondolta.

Ha megvágnám magam elmúlna a szívemben érzett fájdalom?

A fájdalomcsillapító segítene?

Nem elég, hogy szánalmasan felesleges vagyok a világban de még le is sérültem?

Megint. Megint a gondolatai. Gyűlöli, mindennél jobban! Ki nem állhataja. Egyszerűen megőrül tőle! A kezeit ismét a fülére tapasztotta, hátha nem hallja a saját gondolatait. A szemeit szorosan összeszorítva tartja, míg a száján néma sikoly hallatszik. Megint sír. A megállíthatatlan sós könnycseppek újra utat törnek maguknak. Addig, míg álomba nem sírja magát...

Pont úgy, mint minden nap minden árnyas, és hangtalan éjszakájában...

Reggel, Namjoon ágyba viszi a reggelit Taehyungnak amit SeokJin készített, mint minden reggel.

Korán felkelti őt, mint minden reggel.

Taehyung pedig álmos kisírt szemekkel kel fel, mint minden reggel.
Már nem mintha számára rossz lenne ilyen hamar felkelni, mivel szereti megnézni a nap felkeltét.

-Két óra múlva jön Jungkook. Három órát fogsz ott tölteni, azaz tíz óra tizenöt perckor itthon vagy. Értem? - Nézett a fiatalabb szemébe. A szőke fiú lomhán megrázta fejecskéjét, majd az ételre tekintett. Nem volt éhes.

-Odaviszel az ablakhoz? - Nézett hatalmas szemekkel Taehyung, a mellette állóra.

-Egyél először. - Guggolt le az ágy mellé. - Kell az energia, főleg most. Egyél. - Az idősebb szavainak minden betűje beleivódott Taehyung agyába, és átgondolva, azt a lehetőséget válsztotta, amit az idősebb is mondott.
Nem azért mert éhes volt. Csupán nem akart ellent állni. Nehezen a szájához emelte a gyümölccsökkel teli kanalat, s bekapta. Alig ment le a torkán az a pár falat. Namjoon szépen lassan kibatyogott a szobából, ezzel magára hagyva a fiatalt. Evés után, ugyan nagy nehezen, de fel is öltöztette, -SeokJin is megtehette volna, de kedveskedni szeretett volna, hogy ne fáradozzon olyan sokat.- És immár tolókocsiban, a ház előtt várták JeongGukot. Bár nem mintha késett volna, nem tenne ilyet. Taehyung könnyedén eljutott egyedül Jungkook kocsiáig, míg az említett, és Namjoon beszéltek pár szót. Kook, lassú léptekkel indult meg a kocsija előtt várakozó fiúhoz, s mintha mindkettejüknek egyszerre dobbant volna egy hatalmasat a szíve. Mindkettejüket átjárta az a bizsergető érzés... Csak, hogy a fiatalabb ilyet még sohasem érzett. Ugyan a fizikai fájdalomban boldogságot lel, de azt nem a szívében érzi... Olyankor nem dobban ilyet, s ekkorát. Ez valami új. Ez sokkal jobb mint bármiféle fájdalom. Mint bármiféle szeretet amit eddig kapott. Azt akarta, hogy örökre így dobogjon a szíve. Jungkook kinyitotta a fehér autó ajtaját, és apró mozdulatokkal ügyelve Taehyung épségére, beültette az anyósülésre. A tolókocsikát -amit össze lehet hajtani.- Betette a csomagtartóba, s beült ő is. Ő boldog volt, hogy újra láthatja a fiatalabbat, de amint látta, TaeTae mennyire feszeng, és rosszul van, előntötte őt is a keserűség.

Hjajj Jungkook... Miért estél ennyire kétségbe? Akkor most minden rendben lenne...