Autóbaleset (Befejezett)

2.

E N G E M   N E   S A J N Á L J O N   S E N K I

A tizenkilenc éves fiú körül nyüzsögtek az orvosok, és a nővérek. Egy egész hét volt mire magához tért. Az orvosa közölte a nevelő szülőkkel, hogy tolószékkel kell közlekednie minimum három hónapon át. A hét minden második napjában be kell járnia, hogy megmozgassák az izmait, és újra megtanulhasson két lábon járni. Minden meg volt. Minden úgy történt ahogy történnie kellett. Minden normális volt. Kivéve, hogy a fiú észhez térése után, négy-öt perccel -Miután realizálta mi is történt- hatalmas vigyor ült ki az arcára. Boldog volt. Senki sem értette, de a fiú majd' ki csattant a boldogságtól. Egész életében egy házban töltötte a napjait, mert SeokJinék túlságosan is féltették őt. Csak is kizárólagosan Hosekkal vagy Jiminnel mozdulhatott ki otthonról, de ők kollégisták voltak. Pezsgett a vére egy kis izgalomért. Fájt. Mindene fájt. Mintha folyamatosan késsel vájták volna fel a húsát, ő mégis örült. Mindenki azt hitte agysérülést szenvedett. Pedig csak senki sem volt képes megérteni az érzelmeit. Nem volt fura ő... Csak szerette volna élvezni a életet. Miért is ne lehetett volna boldog? Hiszen túl élte a túl élhetetlent. Felébredt, lélegzett, dobogott a Szíve. Persze hogy örült ennek. Ki ne tette volna?

-Taehyung. Három hónapig, kedden, csütörtökön, szombaton, és varárnapon el kell majd járnod egy helyre, ahol segíteni fognak neked, járni tanulni. A gyógyulásodat nagyban befolyásolja, hogy akihez jársz azzal jó kapcsolatot ápolsz-e, így választhatsz kihez szeretnél menni. Kérdezhetsz tőlük bármit. - Mondta az orvos, majd ott termett Tae szeme előtt egy fiú és egy lány. Taehyung, rettentően jó ember ismerő volt, annak köszönhetően, hogy míg Namjoonék nem engedték ki őt a lakásból, az ablakon keresztül figyelte az embereket. Tényleg... Rá nézett valakire, és meg tudta állapítani, milyen kedvükben járnak... Nagyon szerette ezt a képességét. A szemeit, szépen lassan végig vezette először a lányon. Szép alakja volt, és csinos pofija. A lány nem bírta le venni a szemeit Taehyungról, mert hát ő sem volt valami csúf. A lányról elvezette a tekintetét a mellette álló fiúra. Izmost karjait egy vastag piros pulóver takarta, míg lábait egy fekete farmer nadrágba bújtatta. Jelentősen többet időzött a legfiatalabb szeme rajta, mint a lányon. Végül a szemeibe nézett. Taehyunggal ellentétben az előtte álló fiú szeme, a szomorúságtól csillogott. Nem értette. Mitől lehet ilyen szomorú?

-Bármit kérdezhetek? - Nézett a tolószékben ülő az orvosra.

-Bármit. - Taehyung lassan vissza vezette a tekintetét a fekete hajú fiúra, majd feltette az egyetlen kérdést ami érdekelte őt.

-Miért vagy ilyen elkesredett? - Nézett a fiúra. A fekete hajú fiú tagadhatta volna, hogy ő márpedig egyáltalán nem bús, de nem tette. Nem fog feleslegesen hazudni.

-Sajnállak téged. - Sóhajtott. - Nem sokszor látni ilyen durva baleseteket. Csodálom hogy túl élted. Erős vagy. Nagyon. - Mire a mondata végéhez ért, a fiatalabb forrt a dühtől. Mi az hogy sajnálsz? Hisz idegen vagy! Semmi jogod nincsen engem sajnálni! Futott át az agyán. Ezek ellenére valami megfogta őt az idegenben. Ahogy a szemébe nézett, valami idegen csillogást mért beazonosítani, de nem sikerült neki. Ez a csillogás ismeretlen volt számára. Ilyet még nem látott.

-Nincs okod sajnálni. Hidd el, a családom sajnál engem helyetted is. - Taehyung, a családot Namjoonra, Jinre, Jiminre és Hoseokra értette. Ők a családja. Ők azok, akik végig ott álltak mellette. Úgy érezte, csak egyedül ők szeretik.

-Az emberi érzéseknek nem tudsz gátat szabni Taehyung. - Mondta, majd a fiatalabbra pillantott. A hangja továbbra is búsan csengett, majd várakozó tekintettel az orvosra. Taehyung hangsúlyából hallotta, hogy semmi esélye a lány ellen. Pedig ő nagyon segíteni szeretett volna. Csodálta, hogy ennyi fájdalom után, képes mosolyogni, örülni, nevetni. Példa értékű...

-MinJi- től nem szeretnél kérdezni valamit? - Tekintett az orvos a fiúra.

-Nem. Vele szeretnék lenni. - Nézett a fekete hajúra. Ahogy az ajtóban álló személynek eljutott ez a füléig, a szíve kihagyott egy ütemet.

-Rendben van. Az adott napokon JeongGuk lakásán fognak nyújtani, és erősíteni. A további információt beszéljék meg kettesben. Viszont látásra. - Lépett ki a szobából a férfi, a leánnyal az oldalán. Taehyung feleslegesnek érezte a kérdések feltételét, hiszen az idő múlásával sok minden ki fog majd derülni.

-Kim Taehyung. - Nyújtotta a kezét, a vele szemben állónak.

-Jeon JeongGuk. De hívj csak Jungkooknak, vagy szimplán Kooknak. - Mosolygott rá.

-Rendben van. - Mosolyodott el ő is. Amíg a két fiatal lerendezte, hogy ki mikor ér rá, addig Namjoon és SeokJin újból vitában tört ki. Egy hete ez megy. Mind a kettejüket nagyon rosszul érintette a fiuk balesete, és ezt csak így tudták levezetni. Egymást hibáztatták Taehyung rosszullétéért, és ez odáig elfajult, hogy egy ágyban sem bírnak már meglenni. Egyikőjük sem volt hibás semmiért, mégis vitatkoztak. Ez nagy hatással bírt rájuk, ugyanis tizenhárom év alatt egyszer sem tört ki közöttük ekkora vita. Fájt nekik, mégis túl makacsok voltak ahhoz, hogy egymás szemébe mondják:

Sajnálom...

Jungkook segítő kézként haza tolta a fiatalabbat, és egész úton nevetgéltek. A mai, egy szerdai nap. Holnap lesz az első órája Taenek. Hiába mondták neki, hogy kicsit később is lehetne kezdeni, vagy hogy várjon még egy-két napot, Taehyung nem engedett. Végre új világot láthat, sohasem választaná az otthont, ha van más. És persze ott volt Jungkook. Ő miatta is menni akart. Taehyung olyat érzett JeonGuk iránt, amit Jiminnél és Hoseoknál még sohasem. Úgy érezte elárulta a barátait, amiért egy idegen fiú nagyobb hatással bír rá, mint azok, akik már öt éve vele vannak. Túl édes volt ez az érzés, és túl vak volt hogy lássa, mi is ez valójában.
Jungkook sem volt rest. Az ő szívét is erősen dobogtatta Taehyung közelléte. Kettejük között a külömbség viszont, hogy míg az egyiküknek fogalma sem volt arról mi ez a váratlan és szokatlan emóció, addig a másikuk pontosan tudta mi ez.
Szerelem első látásra? Butaság... Nekem még csak látnom sem kellett, már akkor beleszerettem. Gondolta Kook. Sohasem volt igazán szerelmes. Soha sem volt hosszan tartó kapcsolata. Az az érzés, amit Jungkook szívverése egyre gyorsabban diktált, az több volt mint csupán vonzódás. Ez őt is meglepte. Azok ellenére is, hogy tudta magáról hogy a fiúkhoz vonzódik. Ez az érzés erősebb volt, mint amit az eddigi kiszemeltjei ki tudtak csalni belőle. S, ez boldogsággal töltötte el őt.

-Holnap találkozunk. - Guggolt le Taehyung elé, a szemeibe nézve.

-Eljössz? - Reménykedett a fiatalabb. Egyedül is eltalált volna JeongGuk házába, hiszen nincsen messze. De még több időt szeretett volna tölteni azzal, aki ilyesfajta érzéseket tud kicsalni belőle.

-Mindenképpen. - Jungkook hangja kedvesen szólt, s még jobban azzá vált, mikor a kölyök karjára simított, s ajkaival csókot nyomott a hajába. Elköszöntek egymástól, s szapora lélegzet vételek közepette mentek mind ketten dolgukra.

Azt a csillogást látom most a szemeimben, mint Namjoon hyungéban mikor Jinre néz...