Autóbaleset (Befejezett)

1.

P E D I G   C S A K   E GY   Á T L A G O S  N A P N A K   I N D U L T

-Hyung. Hova megyünk? - Kérdeztem a mellettem álló személyt, aki a kocsiba vezetett be. Azt mondta, elvisz valahova. S, bár egész nap kérdezősködtem, hogy az a valahol mégis hol található meg, sohasem adott értelmes és pontos választ. A szüleim elhagytak, mikor megszülettem. Árvaházban nevelkedtem tíz éves koromig. Majd egyik napon, egy magas szőke hajú fiú jött be az épületbe.  Azt mondta engem szeretne.
-Miért szeretnél engem? A szüleim sem tették. - Gondoltam magamban. A férfi kinyújtotta a kezét, majd én a sajátomat beletettem. Egy bíztató mosolyt küldött felém, és sok papír átírása után, friss levegőre értünk. Egy fekete kocsiba ültett be hátulra, ahol becsatolta a biztonsági övemet. Az anyós ülésen foglalt helyet, és ekkor vettem észre, hogy a kocsiban ül még egy férfi. A haja barna színű volt. És bár csak ennyit láttam belőle, abból ahogyan indulás előtt egy csókot adott a szőke fiúnak, és ahogyan mosolygott, bőven tudtam, hogy én jó emberekhez kerültem.
-Elkalandoztam kicsit. - Gondoltam magamban, mikor eszembe jutott, hogy lassan tíz perce a kocsiban ülök. Biztos vagyok abban, hogy Jin a születés napom alkalmából visz el valahova. De a kíváncsiság, még így is megöl... Mégis hová mehetünk? És Namjoon miért nem jött velünk?

-Megérkeztünk. - Mosolygott rám bíztatóan Jin. Egy sötét kék hatalmas épület elé érkeztünk. Nagy üveg ablakai voltak, de még így sem tudtam kitalálni mi ez. Az életem során, nem járkáltam ki sokat otthonról. Magán tanuló vagyok. Épp ezért nincsen valami sok barátom. Csak az a kettő, akit még a két nevelő szülőm mutatott be nekem. Jimin és Hoseok. Tudtam, hogy ők is itt lesznek ebben a kék épületben. Tudtam, mivel szeretnek engem. Ki nem hagynák egyetlen születés napomat sem. Félve rátettem a remegő kezemet a kilincsre, és lassan lenyitottam. Az épület falait fekete festék fedte, és apró világításokkal volt megfűszrezve. Nagyon szép volt.

-Gyere. - Fogta meg a karomat Jin, majd bentebb húzott. Átértünk egy nagy fehér ajtón, és egy szépen megvilágított kidíszített szoba vett körül. Mindenki aki a szobában volt, elkiáltotta, hogy: "Boldog szülinapot TaeTae" és egy ölelésbe vontak. Ott voltak az én barátaim, Jin és Namjoon barátai, és azoknak a barátai... Sokan voltunk. Ennyi ember még soha nem vett körül. De nagyon tetszett.

-És a pici Tae végre belépett a felnőtt korba. Boldog tizenkilencedik születésnapot Taehyung. - Ölelt át Nam. Ott helyben sírva fakadtam volna, olyan jól esett ez a "kis" összejövetel.

-Köszönöm szépen Hyung. - Bújtam bele ölelésébe.

A buliról az emberek lassacskán kezdtek el-el tűnni, és a hajnali órákban már az ünnepeltet is haza kellett vinni. Nem ivott sokat, nem vonzotta őt az alkohol. Namjoon vitte haza a fiatal fiút, mivel a szeretője, ott maradt takaríthani. A kocsiban ott ült még Taehyung két barátja is. Az utcák sötétek voltak már, és járművek sem sokak voltak az utakon... Nem kellett volna sok idő, hogy hazaérjenek. Talán csak 2-3 perc. De egy szürke mázú, hatalmas gyorsasággal jövő autó, egyre csak közeledett a jókedvű fiatalok felé. A legidősebb úgy tekerte a kormányt, ahogyan csak bírta, hogy elkerülje a balesetet.

Nem sikerült neki...

A jármű jobb oldalába csapódott be az ellenkező irányból száguldozó autó. A szilánkok egyenesen a születésnaposba fúródtak bele. Eszeveszett sebességgel tárcsázták az ott lévők, a mentőket. A vöröslő vér, egyre gyorsabban távozott a testéből. A lábai beszorultak, és a fiú eszméletlen volt már. A vezető ülésben lévő fiú sem úszta meg, de közel sem voltak akkora sérülései mint a mellette ülőnek. Taehyung nem érzett.

Nem érzett Boldogságot.
Nem érzett szenvedést.
Örömöt.
Szomorúságot.
De még csak fájdalmat sem.

A fiú semmit sem érzett...

Meghalt volna tán? Lélegzik még egyáltalán? Él még? Él! Élnie kell! Gondolták a autóban ülő személyek. Namjoon kirontott a kocsiból, és egyből neki ugrott a baleset okozójának.
A te hibád! Miattad szenved! Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok lepték el  sötét elméjét. Hiszen, ő a fiaként szerette Taehyungot. Most meg eszméletlenül kell őt látnia. Látnia kell a véres tagjait, s hogy az autó néhány darabja a fiú testét sértette végig. A jármű eltörhette néhány csonját is talán, és lehet hogy a fiú már nem is él. És ők nem tudnak tenni semmit, míg ki nem jönnek a mentősök, mivel túl gyengék. Beleőrül. Ahogyan Jimin és Hoseok is. Mindannyiuk szívét tépi a fájdalom. Jöjjön már az a kibaszott mentőautó! Gondolták.

A segítség lassan a helyszínre ért, és egyből odarohantak a legfiatalabbhoz. Jimint, és Hoseokot egy rendőr autó szállította haza, míg a bűncselekményt elkövetőt egy másik vitte őrsre, amiért alkohol fogyasztása után vezetett. A nevelőapát és Taehyungot a mentő hatalmas szirénázások követette szállította kórházba, míg Namjoont folyamatosan kérdezték. Mint például: Hány éves a fiú? Allergiás valamire? Mi a neve? Van valamilyen betegsége? A kérdések alapvetőek, mégis sokat számítottak.

Taehyung már a kórház ágyában feküdt. A két lábszár csontja szilánkosra tört, míg a bordája megrepedt. Zöld, kék, lila, fekete foltok fedték a testét, és az autó ablakának a szilánkjai belefúródtak az oldalába. A bal kezén három ujj eltört, és a hasán elszakadt a bőr, amit be kellett varrni. Nagyon rosszul festett. Az orvosok nem találkoztak még ilyen csúnya sebekkel,  amit egy autóbaleset okozott. Másnapra biztosan erről fog szólni az egész internet...

Bár Taehyung ilyen félelmetes élményen ment keresztül...

Másnap le sem lehetett volna vakarni a vigyort az arcáról.