Last chance (TaeTen NCT ff.) [BEFEJEZETT]

4. fejezet ~

Taeyong:

Már három napja össze vagyunk veszve Tennel, nem szól hozzám, ha meg kérdezek tőle valamit, vállvonásokkal letudja az egészet. Nekem nem hiányzik ez a hiszti itthonról, amíg egyedül laktam, minden olyan nyugis volt, bár már visszafordítani nem lehet, ugye? Végül úgy döntöttem, hogy ő sértődött meg rám, nem én rá, szóval akkor beszéljük meg, ha ő ráveszi magét, és idejön hozzám. Sehogy máshogy.

A reggelimet eszegetem a konyhába, éppen anyuval tárgyalok a délutánról, ugyanis megbeszéltük, hogy lemegyek és elintézem az üzlettel kapcsolatos örökségi papírokat. Khm... mivel ez az üzlet Szöul külvárosának a peremén van, esélyes, hogy ténylegesen költöznünk kellene, amit nem akarok, hiszen Tennek innen egyszerűbb bejárni az ügynökséghez. De, ha nem lesz más lehetőség, költözünk, és majd kap egy saját kocsit, amivel ingázhat.

- Igen, anya, körülbelül tíz perc és indulok. Olyan kettőre lent vagyok - mondtam, utána pedig bekaptam az utolsó falat tojásrántottámat is.

- Rendben kisfiam! Ten jön?

- Szinte kizárt. Megharagudott egy számomra ismeretlen ok miatt - teszem be a használt tárgyakat a mosogatógépbe.

- Jajj, fiam. Gyorsan béküljetek ki!

- Én próbáltam vele kommunikálni, de nem szólt hozzám - teszem fel a kezem védekezően, amit természetesen ő nem láthat.

- Békítsd ki nekem! Kettőre rendezem a papírokat! Várlak, szeretlek, szia! - hadarja el, majd miután kapott választ, leteszi.

Szédületesen pörgős az anyukám, mi? Amióta kirepült az összes gyerek, mintha szabadabb lenne, egy gonddal kevesebb, vagy mi. Apu valahol délen lakik az új családjával, vele nem is tartom a kapcsolatot, csak a szülinapján felhívom és ennyi. Semmi több. Nem is kell, ha mondhatom ezt. Tíz évig anya nevelt egyedül, segítség nélkül, hozzá meg csak kivételes pillanatokban mentünk le a nővéremmel. Ha anya elutazott, vagy nem tudtak ránk a nagyiék vigyázni. Nem tart igényt ránk, de mi se rá. Igazából egyedül a féltestvéremmel tartom a kapcsolatot, akivel mindig játszottam, mikor lent voltam apunál. Ő amúgy egy lány. Kedves, bár most lett csak felnőtt, és ha jól hallottam, felvették az orvosira, ami csak egyet jelent. Jön Szöulba.

Hirtelen ötletből kifolyólag, a pultnak támaszkodva kezdem el a számát tárcsázni. Pár csörgés után felveszi, s csak remélni tudom, hogy nem keltettem fel.

- Oppa! De rég hívtál! Szia - szól bele csilingelő hanggal.

- Szia Eunmi, körülbelül két hete beszéltünk utoljára messengeren, ne zavarjon. Hogy vagy? Hallottam a nagy hírt! Gratulálok. Ha ideköltözöl az egyetem miatt, valószínű többet fogunk találkozni - kezdek bele a bájcsevejbe, hisz' tényleg régen beszéltem a húgommal. Még ha nem is vér szerinti, ő az egyetlen normális ember apa családjából.

- Ühm! Valóban. Most pakolok a bőröndbe, mert kedden kezdek bent. Nagyon sokat készültem rá, szóval boldog vagyok, hogy felvettek!

- Oppa nagyon büszke. Tudtam, hogy menni fog! - mosolyodom el, hiszen tényleg nagyon jól tanult, és sokat is. Megérdemli, hogy szép élete legyen. Emlékszem, régen mindig okoskodott, mikor elestem. "Az orsócsontod zúzódhatott meg! Nem fáj? Hagy nézzem meg! Lee doktornő kezelésbe vesz". Milyen szép is volt az. Szeretnék megint gyerek lenni, gondok nélkül. Akkor még nem kellett a párkapcsolati problémákkal küzdeni, minden ment magától. De, vajon Tent mi lelhette, hogy így viselkedett velem? Megbántottam volna? Hisz semmit nem csináltam.

Ten:

Én komolyan nem akartam hallgatózni. Csak pont arra járkáltam, amikor meghallottam Taeyongtól azt a bizonyos ' valószínűleg többet fogunk találkozni' mondat foszlányt. Én nem akarom, hogy bárkivel is többet találkozzon. Sőt, ne is találkozzon senkivel! Kisajátítom magamnak...