Last chance (TaeTen NCT ff.) [BEFEJEZETT]

8. fejezet ~

*Vissza az időben; 2012. 06.13.*

Ten:

- Kunpimook, nem megmondtam, hogy ne nyúlj a kajámhoz, amíg nem érek vissza? Komolyan borzalmas vagy. Mindig az én ebédemet eszed meg, ahelyett, hogy a sajátodat fogyasztanád - mordulok rá, a helyemet elfoglaló fiúra. Hát szép. Megint alig hagyott nekem valamit.

- Inkább arról mesélj, hogy hogy alakulnak a dolgaid a hercegeddel. Elmondtad már neki, hogy meleg vagy? - kérdi, arrébb csúszva a padon nekem is helyet adva, hogy leülhessek mellé.

Úgy volt, hogy Kunpimook-al együtt ebédelünk, de az előbb felhívott Taeyong, hogy először is megkérdezze, ma mikor tudunk videochatelni, másrészt pedig, ha már úgy is van egy kis ideje neki is és nekem is, a napomról kérdezzen. Na, nem mintha ezt ne tehette volna meg este is amikor rendesen lenne lehetőségünk társalogni. Mindegy is, a lényeg, hogy hiába próbáltam a csevejt rövidre zárni, mire visszaértem az alattam járó fiú, már majdnem az egész mai napra tervezett táplálékomat magába tömte. Szokásosan.

- Hülye vagy? Hogy mondanám már el neki. Még én is csak nemrég jöttem rá, nem fogom már mindjárt az orrára kötni. Amúgy meg ne hívd a hercegemnek. Nem is tetszik - próbálom leplezni a nyilvánvalót, természetesen sikertelenül. Elég jól ismer már ahhoz, hogy levágja az ilyen dolgokat. Meg amúgy is. Ennél bénábban nehezen tudnám titkolni.

- Aha, veszem észre. Mikor az előbb is úgy vigyorogtál, mint a tejbetök, amikor megláttad, hogy ki hív téged. Na, nem mintha baj lenne vagy bármi is, mert amíg te diskuráltál én kényelmesen elfogyasztottam az ebédedet. Csak annyi, hogy ne nézz hülyének - veti ide nekem flegmán, továbbra is az én étkemet falatozva. Eszem megáll.

- Bhuwakul, ritka pofátlan vagy, remélem tudod. Szerencsétlen barátodra nem is gondolsz? Ha már egyáltalán veszed a bátorságot arra, hogy hozzá nyúlj a cuccaimhoz, legalább hagytál volna valamit nekem is. Én is éhes vagyok... - szólok ajakbiggyesztve, ahogy az üres ételhordós dobozomra meredek. Most messzire ment. Általában csak csenni szokott a kajámból, most viszont az egészet kisajátította magának, nekem egy falatot sem hagyva. A gyomrom meg úgy korog, mintha már minimum egy hete nem jutott volna valami ehetőhöz.

- Nem mindegy? Már úgy is vége a szünetnek, ha hagytam volna bármit is, se tudnád már megenni. Add át anyukádnak, hogy finom a főztje. Lehet máskor is inkább a te kajádat eszem majd a sajátom helyett - pont végszóra szólal meg a csengő, így Kunpimook egy bágyadt mosoly kísértében integetve hagyja el az ebédlőt, jóllakottan. Még hogy az enyémet. Az életben nem ülök többet mellé ebédszünetben, ha ezt így folytatja.

Az immár kiürült ételhordómat szomorúan a táskámba helyezve indultam ki az étkezdéből, éhezve. Nagyot sóhajtva, gyorsan vettem a lépteimet a második emeleten található angol terem felé. Legalább egy olyan tantárgy lesz a következő órám, amit még szeretek is. Utána pedig már csak két idegörlő tanítási óra, és már mehetek is haza Taeyonggal beszélgetni.

*Vissza az időben; 2012. 08.17.*

Taeyong:

Ma este is várom, hogy Chipi felhívjon, ahogy az már szokásossá vált a kettőnk kapcsolatában. Azt mondta, egy fél órával ezelőtt, hogy akadt egy kis dolga, így nem tud azonnal felhívni, de siet vissza, szóval legyek gépközelben. Amíg ő elvan, én lefürödtem, s immáron az ágyban kucorgok, az ölemben a laptopommal. Kisebb szívrohamot kapok, amikor elkezd hangokat kiadni a gépem, miszerint valaki igencsak keres. Kicsit megijedtem.

- Hello~ - köszönök bele, amikor meglátom Chipi fejét a képernyőn.

- Szia - integet, majd elkezd valamit bütykölni maga mellett. - Milyen napod volt? Mert az enyém valami borzalmas... Az osztálytársaim már megint kibírhatatlanok voltak, amikor megkérdezte az osztályfőnök, hogy mik akarunk lenni, ha felnövünk, és mivel én idol akarok lenni... ezért azt mondtam, ők meg egész nap piszkáltak vele - újságolja, mi egy kicsit felcseszi az agyamat. Hogy lehetnek az emberek ennyire tiszteletlenek és bunkók?