Last chance (TaeTen NCT ff.) [BEFEJEZETT]

7. fejezet ~

Ten:

- Chittaphon siess már! Nem akarom, hogy miattad lekéssük a gépet! - szól nekem Tae, mikor beérünk a reptérre.Megfojtom. Taeyong egész reggel mást se csinált csak pampogott. Szinte mindenbe belekötött. Egyszer az volt a baja, hogy túl sok cuccot pakoltam be a SAJÁT bőröndömbe, amit amúgy is én cipelek, úgyhogy nem értem, miért zavarta ez. Máskor azzal akadt problémája, hogy a szüleimnek nem fog megfelelni, ahogy felöltözött és majd emiatt fogják kiutálni a családból. Pedig most kivételesen egész jól sikerült összeválogatni a ruháit. Na, nem mintha az én családtagjaim arra figyelnének, hogy Tae nadrágján hány szakadás van, ahelyett, hogy a személyiségét ismernék meg. Na, mindegy, a lényeg, hogy sikerült legalább háromszor átvedlenie, mire végre megszületett az általa tökéletesnek vélt összeállítása. Én meg inkább bele se kötöttem, pedig igencsak szúrta a szememet az az ananászos ing a hozzá párosított csíkos rövidnadrággal. A zokni cipőjéről meg inkább már ne is beszéljük...

- Remélem tudod, hogy utállak. Ahelyett hogy segítenél hozni a cuccaimat, ha már tegnap ilyen ítéletmód megdugtál, hogy ma már járni se tudjak - felem neki kellően hangosan ahhoz, hogy csak ő hallja előbbi mondatomat. Mintha ma szerepet cseréltünk volna és ő lenne a mindenért hisztizős meg nyafizós. Nem is csoda, hogy nehezen visel el, ha én is így viselkedek. Persze, azért nem szívtelen ő sem, így megvárja, amíg odaérek hozzá, ha már így lehagyott, s az egyik utazótáskámat leemelve rólam helyezi át a saját vállára. Egy gyors 'köszi'-t elmotyogva folytatjuk tovább utunkat egészen addig, amíg el nem érünk a csomagszállítóig, majd a súlyos poggyászokat felpakolva indulnánk tovább már a repülőhöz, amikor eszembe jut valami.

- Taeyong! - szólok hozzá ijedten.

- Hm?- Ugye... a jegyek nálad vannak?

Taeyong:

Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy mégis hová is raktam a jegyeket, miket reggel eltettem. Szerencsémre sikerül kihalászni a kézipoggyászból, szóval a becsekkolós pultnál könnyedén átnyújtom. Ten kicsit mérgelődik, mert nagy volt a sor, de ez van. Mindenért meg kell szenvedni.

 - Chipi, ha nem sietsz tényleg itt maradunk - szólok neki, mikor elbambul várakozás közben. 

- Az miattad lesz! - vág vissza egyből nyersen. 

- Hazugság - nyújtom rá a nyelvem, akár egy két éves, aki az egyik barátjával játszik. 

A telefonom csörögni kezd, mire egy hangos sóhajjal kihalászom a zsebemből, s a név láttán elfintorodom. Munka. Méghozzá az egyik fő beosztottam keres.

- Jaemin, mondd, mi a gond? 

- Saehi elrontotta a szállítmányozások bevételének a számolását, és ezért körülbelül fél millió wonnal kevesebbet kaptunk - újságolja a problémát, amire akaratlanul is felcsesződik az agyam. 

- Kértem szépen, hogy tarts a kezedben mindent, erre nem nézed át az anyagot, mikor leadod! Old meg, és szerezd meg a pénzt addig, amíg haza nem érek, vagy min a ketten repültök, és ez nem vicc. Old meg! - válaszolok dühösen, majd rácsapom a telefont. Az orromat masszírozva teszem vissza készüléket, miközben elszámolok tízig a saját nyugtatásom érdekében. Nem akarom lecseszni a kiruccanásunkat, főleg nem úgy, hogy ez mindkettőnknek fontos.- Megkérem a tizenötös Thaiföldi járat utasait, kezdjék meg a beszállást a négyes kapunk keresztül!Amint még kétszer elismételte ugyan ezt a szöveget, a pici poggyászt feldobom a vállamra, illetve Chipi kezét is megfogom, hogy ne mondhassa, hogy szégyellem, mert örülök, hogy ő a párom és megtalált.