Bátrak (Jihope) |szünetel|

2. - Kételyek

Az íróasztalnál ültem a házim felett, de sehogy nem tudtam rá figyelni. Minden gondolatom Hana körül forgott.
Hogy lehetek ennyire szerencséten? Ha nem szakadt volna el nálam a cérna és nem akadtam volna ki a fél suli előtt arról, hogy márpedig nem vagyok meleg, most lehet, hogy épp randiznánk. Bár valószínűleg akkor sem. Mégis kinek kellenék én? Aranyos lány, tuti, hogy tetszik még valakinek rajtam kívül. Egy helyes, okos, full heteró sráccal fog összejönni, pont úgy, mint valami romantikus filmben. Lehet, jobb is így. Hana jobbat érdemel nálam...
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat. Voltam már huzamosabb ideig szomorú, talán depressziós is, de önerőmből álltam fel. Nem akarok visszaesni a sötétségbe. Nem sokan tudnak róla, de borzasztóan félek a bánattól. Ha nem vagyok mindig boldog, a barátaim elhagynak majd. Biztos vagyok benne. Csak a mindig vidám, bolondos Hobit ismerik, nem a sötét gondolatokkal és gondokkal küzdő Hoseokot... Megutálnának, mint ahogy mindenki tette. És akkor egyedül leszek a démonjaimmal, senki nem lesz, hogy elterelje a figyelmemet.
Becsuktam a tankönyvemet és a tenyerembe temettem az arcom. Ne gondolj rá!
Nagy levegőt vettem és előkerestem a telefonom. Remegett a kezem, ahogy írtam.

"Át tudsz jönni?"

Namjoon szinte azonnal válaszolt.

"Két perc"

Felálltam az asztaltól és egy ideig csak álltam a szoba közepén. Nem tudom, mit kéne csinálnom. Tehetetlen vagyok. Tehetetlen és gyenge. Nem szabadna ennyire magam alatt lennem.
Idegességemben megfogtam egy párnát és a falhoz vágtam, majd az ágyra rogytam. Mintha ez akármin segítene...
Ajtócsapódást hallottam lentről, majd Namjoon hangját, ahogy vált pár szót apámmal.
Össze kell szednem magam. Nem szeretem, ha valaki megtörve lát. Nem is fordul elő gyakran, most azonban nem volt erőm megjátszani magam. Néha elszomorít, hogy úgy érzem, a legjobb barátom előtt is titkolóznom kell, pedig tudom, hogy mellettem állna mindenben. Ő az egyetlen, akiről tudom, hogy sose hagyna egyedül.
Valahol, mélyen mégsem hittem el ezt igazán.
Kopogtak az ajtón, majd Namjoon lépett be. Szó nélkül ült le mellém az ágyra, térdei közé ejtve a kezét és az arcomat fürkészte.
Percekig hallgattunk, mire végre meg tudtam szólalni.
- Sajnálom, hoyg ilyen későn iderángattalak - mondtam halkan - Nem voltam képes egyedül lenni...
- Ne kérj bocsánatot ilyenekért - mondta lágyan - Bármikor itt leszek neked.
Könnyek szöktek a szemembe. Hinni akartam neki, tényleg akartam, de nem ment. Túl sokszor csalódtam már az emberekben...
Csöndben ültünk. Láttam, hogy Namjoon mondani akar valamit, de nem teszi. Biztosan Hanáról akart beszélni, mi más érdekelné? De végül teljesen más témánál kötöttünk ki.
- Ma, próba után... - kezdte - Jiminnel beszéltél, ugye?
Bólintottam.
- Miről? Történt vele valami?
Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. Erről a mozdulatról egyből Jimin bizonytalan, rettegő arca jutott eszembe.
- Nem... Nem tudom, hogy elmondhatom-e. Még nem beszélt erről senkivel - feleltem halkan, majd Namjoon aggódó tekintetét látva, hozzátettem - De nincs semmi komoly, ne félj! Egy kis... Személyes dolog, amit próbál feldolgozni és ebben szeretnék segíteni neki...
A barátom még mindig kételkedve nézett rám.
- Mi az? - pislogtam rá értetlenül.
- Hoseok, nem hiszem, hogy neked kéne Jimin problémáival is foglalkozni - arcát aggodalom uralta - Úgy értem, van elég bajod mostanában, az is elég teher, nem? Ha az ő problémája nem olyan nagy dolog, akkor miért nem mondod, hogy nem tudsz segíteni?
Hirtelen elkapott a harag.
- Én segíteni akarok neki! Ezzel nem hiszem, hogy máshoz fordulhatna - vontam össze a szemöldököm és a szőnyeget kezdtem figyelni - Minden probléma mérete relatív. Ha neki ez a legnagyobb gondja, szeretném, ha megoldódna... Segíteni akarok neki, Namjoon!
- És rajtad ki segít? - nézett komolyan a szemembe, kicsit megemelve a hangját - Mert rám nem hallgatsz, hiába próbálok könnyíteni a terheiden!
A térdemre támasztottam a homlokom és szorosan behunytam a szemem. A fiú sokkal nyugadtabb hangon folytatta.
- Elhiszem, hogy nem akarod Jimint szenvedni látni, de abba bele se gondolsz, hogy én se akarlak téged.
Nem tudtam mit felelni. Csak ültünk az ágyon, csöndben és hallgattuk, ahogy az eső halkan kopog az ablaktáblákon.
Namjoonnak igaza van. Ha más bajával foglalkozom, az enyém csak gyűlni fog. Ha pedig nem kezdek velük valamit, újra lerántanak a sötétségbe, az aggodalom és a bolgogtalanság éjsötét börtöneibe, ahonnan tudom, hogy többé nem tudnék kiszabadulni...

Nem tudom meddig ülhettünk az ágyon, talán órákig is. Mindenféle átlagos dolgokról beszélgettünk, én pedig örültem, hogy kerüljük a komoly témákat. Felüdítő volt érdektelen témákat megvitatni, vagy táncos videókat nézegetni és megbeszélni, melyik részt tudnánk megcsinálni. Valahogy mindig picit nyugodtabb lettem a barátom közelében. Akkor ott volt nekem, konkrétan ott volt, és akkor el se tudtam képzelni, hogy egyedül hagyjon.
Namjoon aznap nálunk aludt. Már hajnali kettő volt, mikor apa bejött és ágyba tessékelt minket. Morogva hozott át egy matracot és ágyneműt a vendegünknek, majd megjátszott atyai szigorral a lelkünkre kötötte, hogy ne merjünk mást csinálni az alváson kívül.
Apa könnyen vette a coming out-ot, viccelődött is a szexualításommal, én pedig nevettem, mert tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Láttam rajta, hogy le akar szúrni minket, amiért még ilyen későn is fent vagyunk, de örült, hogy boldognak lát. Mostanában nem volt sok okom örömre...

Reggel nehezen keltünk, tekintettel az öt óra alvásra, de hamar összeszedtük magunkat. Amíg én próbáltam kezdeni valamit a szanaszét álló hajammal, Namjoon hazament az egyenruhájáért és a mai tankönyveiért, majd együtt indultunk suliba.
Az osztály nagy része már a teremben volt, amikor beértünk. Leültem a helyemre, majd elővettem a tankönyvem, hogy bepótoljam a házit, ami tegnap elmaradt. Két példa között pihenésképpen körbenéztem, mire Jimint pillantottam meg az ajtóban. Engem figyelt, de nem mert bejönni. Normál esetben egyből felpattantam volna és mosollyal az arcomon sietnék hozzá, de most nem így volt. Komolyságomat látva egyre nőtt a szemében a kétségbeesés, az egész testtartásával segítségért kiáltott. Fájó szívvel fordítottam vissza a tekintetem a tankönyvbe. Igaza van Namjoonnak. Ha nem akarok újra sötétségben élni, foglalkoznom kell a gondjaimmal. Az pedig nem megy ha mások terhe is az én vállamat nyomja.
Egy csapat lány sietett el előttem, egyenesen Jiminhez. Követtem őket a szememmel, így még láttam a fiú tekintetében a csalódást és a megbántottságot, mielőtt eltakarták volna előlem.
Azt hitte, segítek.
Bízott bennem.
Abban a pillanatban a szívem apró szilánkokra hullott szét. Fájdalmasan, gyógyíthatatlanul...

Hali! :) Egy kis önmarcangolás és depresszió... Néha utálom magam ilyenkor😅
Remélem tetszett a rész! Nemsokára találkozunk^^