Bátrak (Jihope) |szünetel|

4. - Okok

Beléptem a házunk ajtaján, mire anya kidugta a fejét a nappaliból.

- Jimin? - mosolyodott el, amikor meglátott - Szia, kicsim.

- Szia - vettem le a kabátom és a csizmám és a helyükre tettem őket.

- Merre voltál? Nagyon késő van...

Felkaptam a táskám és a szobám felé indultam.

- Hazakísértem az egyik barátomat - gondoltam Hoseokra, mire akaratlanul is beharaptam kissé az alsó ajkamat - Rosszul volt és nem akartam, hogy baja legyen.

- Legközelebb szólj - mondta szigorúan, de mosolyogva anya - Aggódtam.

- Rendben. Bocsánat - fordultam be a szobám ajtaján, majd becsuktam magam mögött. A táskát az íróasztal mellé dobtam, én pedig nagyot sóhajtva elterültem az ágyamon. Házit kellett volna csinálnom, meg tanulni a holnapi dogára, de egyáltalán fűllött hozzá a fogam. Nem tudtam kiverni a fejemből Hoseokot.

Nem tudtam, hogy ennyire boldogtalan. Mindig mosolyog és akármikor felvidítja egy szomorkodó barátját, el se tudtam képzelni hogy neki is lennének problémái. Úgy értem, kinek nincsenek, de ez...

Sírt. Nagyon sokáig sírt még a vállamon, miután megtaláltam. Elképzelni sem tudom, mi törhette meg ennyire a lelkét. Úgy hallottam, hogy kikosarazták múlt héten, de az talán nem ilyen fájdalmas. Vagy igen? Én nem tudhatom. Kevés ember tetszett meg eddig, de mindig elnyomtam az érzéseimet, sose mondtam el senkinek. A melegségemről is csak Hoseok tud. Biztos nem az akasztotta ki ennyire. Ugye?
Nagy levegőt vettem. Nem kell mindenért magamat hibáztatnom. Nyugalom, Jimin. Nem a te hibád...
Próbáltam más felé terelni a gondolataimat, de nem ment. Tudni akarom, mi történt Hoseokkal. Tudni akarom, hogyan segíthetek neki...
Felkaptam a telefonom és végigfutottam a névjegyeken. Megvan a száma, de... Nem lenne furcsa, ha felhívnám? Jóban vagyunk, de nem töltünk együtt sok időt. A csapatunkból talán velem beszél a legkevesebbet. Pedig én szeretném jobban megismerni, a többiek egész biztosan többet tudnak róla, mint én...
Főleg Namjoon. Mindig együtt mennek mindenhova. Amióta kiderült, hogy Hoseok nem heteró, egy lépést sem tesz nélküle. Vajon... Együtt vannak? Vagy Namjoon csak védni próbálja a fiút?
Ha ott vannak egymásnak, akkor Hoseoknak miért lenne szüksége rám?
Megráztam a fejem, hogy elűzzem belőle a kételyekkel teli gondolatokat. Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak. Nem egyezett volna bele, ha nem lenne szüksége rá. Ha nem lenne szüksége rám.
Ne fogom cserben hagyni.
Határozottan nyomtam meg a hívás gombot és összeszorított fogakkal reméltem, hogy fölveszi.

***

Amikor hazaértem, apa a konyhában volt. Szó nélkül indultam fel a lépcsőn, a szobám felé, de alig jutottam a feléig, mikor a férfi észrevett.
- Hoseok! - mosolygott, szeretet és törődést sugárzott magából. Egyből jobb kedvem lett valamivel - Pont jókor jöttél, épp most sült meg a hús! Rakd le gyorsan a táskád és gyere enni!
Bólintottam, majd felfutva a lépcső még előttem álló fokain, a szobámba mentem.
A táskám az íróasztal mellé dobtam és leültem az ágyamra. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Teljesen összezavart a mai nap, alig emlékszem, mi történt.
Lehunytam a szemem. Minden összefolyik...
Csak egy biztos pontot találtam: Jimin. Emlékszem, hogy félrehívott suli után, hogy beszéltünk. Hogy túl közel állt hozzám, hogy mindenki minket nézett, hogy sírtam.
Emlékszem Jimin ilyedt, zavarodott arcára, a lányok felém sugárzó utálatára, a fiúk megvető, undorodó tekintetére.
Emlékszem, hogy elrohantam, hogy Jimin megtalált és magához ölelt.
Hogy abban a pillanatban biztonságban éreztem magam...
Kopogtak az ajtómon, mire kipattant a szemem. Apa lépett be, kezében egy tállal. Felültem és a mellkasomhoz húztam a térdeim.
- Szia - mosolygott, de a szeme szomorú volt - Hoztam vacsorát - tette le a tálat az íróasztalra - Ne maradj éhen, csak azért, mert nincs kedved apád társaságát élvezni.
Nevetett, én pedig még jobban összehúztam magam.
- Nem erről van szó - mondtam halkan.
- Tudom jól - ült le az íróasztalom székére - csak reméltem, hogy meg tudlak mosolyogtatni...
A földet kezdtem pásztázni. Apa mindíg odafigyel rám. Annyira próbálkozik, hogy boldoggá tegyen. Nem érdemli meg, hogy szomorúnak lássa a fiát...
-Jól vagyok - mondtam - A barátaim itt vannak. Segítenek. Nincs semmi baj.

A térdére támaszkodott, arca gondterheltnek tűnt.
- Nem szeretnélek faggatni, Hoseok - kezdte komoly hangon - Én is voltam tini, a te korodban utáltam a szüleimmel beszélgetni. Úgy éreztem, hogy nem értenek meg. És én tiszteletben tartom, ha nem akarsz... A történtekről beszélni, de hidd el, hogy nem a te hibád. Nem tehetsz semmiről.
- Dehogynem. Anya utált engem. Miattam ment el.
- Ez nem igaz, Hoseok - tette a térdemre a kezét - Ezt már megbeszéltük. Anyád nem miattad ment el, és egyáltalán nem utált. Nagyon szeret. Téged és a nővéredet is, a mai napig. Tudod, hogy beteg. Nem mindig képes visszafogni az indulatait...
Az ajkamba haraptam. Akármit is mond apa, tudom, hogy miattam van. Anya sosem örült nekem. Sose volt büszke rám, hiába tettem meg mindent érte. Csak a hibákat látta bennem, így és se látok mást. Az a kevés önvizalom, amit össze tudok szedni iskolaidőre, is csak álca. Álca, ami megvéd a sértésektől és bántásoktól. Azt hiszik, lepereg rólam, pedig nem. Mélyen beivódik a lelkembe és belülről emészt fel...
A telefonom hangja rángatott ki a gondolatmenetemből. Pillanatnyi ilyedtség után gyorsan elővettem és megnéztem, ki hív.
- Jimin - suttogtam. Apa egy óvatos mosollyal az arcán felállt és elindult vissza a konyhába.
- Ne felejtsd el - fordult vissza - Egynap minden könnyebb lesz. Csak meg kell tanulnod kivárni azt a pillanatot.
Még egy utolsó, megfejthetetlen pillantást vetett rám, majd kiment a szobából. Pár másodperc hezitálás után fogadtam a hívást.
- Szia, Hoseok - hallottam meg a vonal másik végéről a fiú ilyedt, mégis határozott hangját - Zavarlak?
Nyeltem egyet és próbáltam összerendezni a gondolataimat.
- N-nem, dehogy. Nem igazán csináltam semmit...
Kivéve ha az önsajálat annak számít.
- Nagyszerű - hallottam, ahogy vesz egy nagy levegőt. Idegesnek tűnt, eszeveszettül hadart - Nem tudom, ez mennyire fura, de... Nincs kedved átjönni holnap? Jó lenne... Beszélgetni egy kicsit. Nem muszáj, ha nem akarod! Csak gondoltam, uh, nem is tudom... - nyelt egyet - Szeretnélek jobban megismerni. Akkor talán könnyebben tudnék segíteni... De megértem, ha inkább, nem tudom... Biztos van programod hérvégére. Butaság volt. Felejtsd el...
Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, mit mond. Meghívott hozzájuk? Azt mondta, jobban meg szetetne ismerni. Ez... Miért lettem ettől izgatott?
- Nem, nem az! - feleltem gyorsan - Úgy értem, szívesen átmegyek hozzátok. Nem nagyon vannak programjaim a hétvégére, szóval...
Csend jövetkezett, Jimin csak másodpercek múlva szólalt meg.
- Uh, öhm, akkor... Jesszus, azt se tudod, hol lakom - feljebb ugrott a hangja, ha ideges volt. Aranyos - Az jó, ha érted megyek holnap? Mondjuk kettő körül?
- Persze - feleltem és a gondolat, hogy valaki értem jön az otthonomhoz, mosolyt csalt az arcomra - Akkor holnap találkozunk...
- O-oké - szinte láttam magam előtt, ahogy lehajtott fejjel ült, valami párnát ölelgetve, a füléhez szorítva a telefont - Szia, Hoseok.
- Szia, Jimin.
A vonal megszakadt, de én továbbra is ugyanúgy ültem, melegség áradt szét a testemben. Nem kéne ilyen boldognak lennem. Csak egy baráti találkozó. Nyugi, Hoseok...
Vajon milyen lehet a szobája? Biztos pasztell színű falai vannak és minden négyzetcentiméteren plüssök hevernek. Bár elég irreális, de vicces volt elképzelni Jimint, ahogy egy halomnyi kitömött plüssállat között ülve beszél velem. Aranyos...
Lehunytam a szemem és újra hátradőltem az ágyon. Csak most vettem észre, hogy mennyire fáradt vagyok. Hosszú nap volt.
De holnap találkozom Jiminnel. Beszélgethetünk, ameddig csak kedvünk tartja.
Elmosolyodtam, majd apa mondata jutott eszembe.
Egynap minden könnyebb lesz. Csak meg kell tanulnod kivárni azt a pillanatot.
Talán nekem most jött el az a pillanat.
Talán nekem Jimin hozza el azt a pillanatot...

Sziasztok! Remélem, tetszett a rész :) Nem haldt túl sokat a történet, inkább lekizés lett... Bocsi :/ Na majd legközelebb :D
Nemsokára találkozunk!:)