Bátrak (Jihope) |szünetel|

10.- Úton a sötétbe

Egész testemben remegtem, mikor átléptem a kórház küszöbét. A portán nagy nehezen elhadartam, kit keresek, mire pár órának tűnő perc után az ott dolgozó lány átirányított a sürgősségi osztályra.
Lélekszakadva siettem az adott helyre, és mikor megmondták, hova kell mennem, az egyik ápolónő utánam szólt.
- Kérem, legyen halk - mondta, majd, mivel már indultam volna tovább, megfogta a csuklóm, hogy rá figyeljek - És ha a fiú kicsit kábultnak tűnik, az azért van, mert pánikrohamot kapott és nyugtatót kellett adnunk neki. Pár óra és elmúlik - állt fel a pulttól és intett, hogy kövessem - Itt várjon meg, kérem.
Az egyik kórterem ajtaja előtt álltunk, ő pedig belépett rajta. Az egyik székre roskadtam, lehúzott a történtek súlya és képtelen voltam megállni a lábamon.
Hogy történhetett ez? Olyan boldogok voltunk abban az egyetlen hétben, mint még soha, miért kellett ennek történnie?
Rettegtem attól, hogy milyen állapotban fogom Hoseokot találni. A telefonban a hangja ilyesztően zaklatott volt, meg volt rémülve és alig értettem, amit mond. Ez lenne a pánikroham?
Kinyílt az ajtó, én pedig felpattantam a székből. Hoseok a nővér mögött jött, sápadt arccal, lógó végtagokkal, erőtlenül. Mikor szeme kibukkant a tincsei közül, egy pillanatra megállt a szívem. Semmi mást nem láttam benne, csak végtelen szomorúrágot.
A fiú rám nézett és újra elsírta magát. Közelebb lépett hozzám és a vállamra hajtotta a fejét, én pedig szorosan köré fontam a karjaimat és a hajába vezettem az ujjaim.
- Ne-em fogunk tudni ta-alálkozni - suttogta reményvesztett hangon - Anya messze l-lakik...
Nem feleltem semmit, mert tudtam, hogy  remegne a hangom a visszafojtott sírástól, így csak még szorosabban öleltem.
- Anya ma b-be fog jö-önni - kapaszkodott Hoseok a pulóverembe - Apához. Ha én lennék a helyében, hozzám nem jönne be...
Beharaptam az ajkamat. Talán a nyugtató miatt teszi, de eddig sosem beszélt az anyjáról. Ha rákérdeztem is csak terelte a témát. Azt se tudom, mit érez vele kapcsolatban.
Vettem egy nagy levegőt, hogy összeszedjem magam, majd Hoseok haját simogatva kezdtem beszélni.
- Figyelj, megbeszélem anyával hogy aludhass nálunk, ha szeretnéd. Akár addig is, amíg anyukádékhoz mész. És fogunk találkozni, hidd el, ha másnem hétvégén, addig pedig beszélünk telefonon... - az utolsó szónál elcsuklott a hangom - Nem hagyjuk egyedül egymást, rendben?
A fiú csak letörölte a könnyeit és bólintott.
- Sz-szeretlek - suttogta, majd elengedett, csak a kezünket kulcsolta egymásba - Most már j-jobban vagyok. Azt hiszem...
- Ne menjünk ki a levegőre? - kérdeztem, mire pár másodperc tétovázás után bólintott, így elindultunk az udvarra, még csak véletlenül se engedve el egymás kezét.
Hoseok nagyon összetört. Meg akartam kérdezni, hogy van az apja, de úgy éreztem, csak rontana a helyzeten, így csöndben maradtam.
Odakint nem volt senki, csak ketten lézengtünk a hideg levegőn. Hoseok nagy levegőt vett és kissé megnyugodva fújta ki. Oldalra nézett, egyenesen a szemembe és halványan elmosolyodott.
- Nem tudom, mihez kezdenék, ha te nem lennél - mondta halkan, engem pedig elöntött a boldogság. Akármennire haszontalannak érzem magam jelenleg, Hoseok örül, hogy itt vagyok és csak ez számít.
Csöndesen álltunk az egyik kopasz fa ágai alatt és a földet bámultuk. Itt-ott egy kis hó is akadt. Nem szóltunk egy szót sem, mégse volt kellemetlen a pillanat. Végül ő szólalt meg szomorúan, könnyeivel küszködve.
- Apa nagyon beteg - harapta be az ajkát, szemei csillogtak a könnyektől - Nem fog meghalni, de nem mehet haza. Anyánál fogok lakni... - remegni kezdett a teste, továbbra is csak egy pontot figyelt a földön - H-három órányira innen... És új suliba fogok járni, de... Mi lesz, ha ők is utálni fognak, Jimin? Nem szeretném, hogy utáljanak...
A könnyek újra patakokban folytak az arcán, mikor rám nézett. Megszorítottam a kezét és a hajába túrtam.
- Senki nem fog utálni, Hobi. Szerethetőbb vagy, mint hiszed. Csak mosolyogj és ellopod mindenki szívét.
A fiú halkan felnevetett és én is elmosolyodtam. Megölelt, úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta.
Percekig álltunk odakint, egymásra borulva, nem törődve senkivel és semmivel. Kellemes meleg volt a karjaiban, ám az őszi hideg lassan mindkettőnket átjárt. Mikor megremegtem egy fuvallat hatására, Hobi végigsimított a hátamon.
- Menjünk be, jó? - suttogta a hajamba, majd egy csókot nyomott rá - Már sokkal jobban érzem magam...