Bátrak (Jihope) |szünetel|

9.- Pillangó-hatás

Csöndben ültem az osztályteremben, lehajtott fejjel, de mosolyogva. Körülöttem többen is súgdolóztak, felém mutogatva, de senki nem mert idejönni. Ez persze nem annnak köszönhető, hogy olyan ijesztő lennék, vagy ne hallották volna a pletykákat, tekintettel arra, hogy a fő terjesztője velem egy osztályba járt, sokkalinkább a terem végéből figyelő Taehyungnak és Jungkooknak. Az utóbbi amúgy sem a felhőtlen mosolyairól híres, de ha Tae is komolyra veszi a figurát, nagyon ijesztőek tudnak lenni.
- Bocsi - kopogtatta meg a kezem a körmével az egyik lány, mire felkaptam a fejem. Hyejin volt az, az elsők között volt, akik randira hívtak. Szép lány volt és határozott is, szilárd véleménnyel, így kicsit megilyesztett, a jelenléte - Igaz, hogy együtt vagy Jung Hoseokkal?
A kérdés hallatán nyeltem egyet és a szemem sarkából láttam, hogy Jungkookék készen állnak arra, hogy közbelépjenek, ha a helyzet megköveteli.
- Igen... - feleltem halkan, majd lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen látnom a haragot a szemében. Meglepetésemre, ezután egy fokkal lágyabb hangon szólalt meg.
- Csak a fiúk érdekelnek, ugye?
Idegesen bólintottam és igyekeztem minél jobban összehúzni magam.
- Oh, oké - nem tudtam hova tenni a nemtörődöm hangját - Figyu, sajnálom, hogy tavaj annyira nyomultam. Ha tudtam volna, hogy semmi esélyem, nem tettem volna ilyet. Biztos kellemetlen volt neked.
Csak pislogni tudtam. Lassan Hyejinre emeltem a tekintetem, a lány pedig bocsánatkérő mosolyra húzta a száját.
- N-nem tettél semmi rosszat - feletem halkan. Miért kért bocsánatot? Nem nekem kellene azért, hogy annyiszor visszautasítottam?
- Huh, örülök, hogy nem haragszol - nevetgélt - Okés, akkor szia és sok sikert a kapcsolathoz! -intett és visszasétált a barátnőihez, akik meredten bámultak ránk, pont, mint mindenki más is a teremben. Jungkook és Taehyung zavarodottan jöttek oda hozzám.
- Ismered? - kérdezte meglepetten Taehyung
Megráztam a fejem.
- Tavaly elhívott randira, ennyi - feleltem, mire gyanakodva pillantott a lány után. Egyikünk se tudta mire vélni a kedvességét, de végül is... Hyejin nagyon népszerű lány, sokat számít a véleménye és ha ő nem piszkál minket, talán mások se fognak annyira.
Lehajtottam a fejem a padra és kibámultam az ablakon.
- Hiányzik Hobi - suttogtam, mire Taehyung elmosolyodott.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezte halkan és leguggolt a padom mellé, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Csak egy hete...
- Uu! - vigyorgott, mint egy izgatott kisgyerek - És megcsókolt már?
Fülig pirultam és a tenyerembe rejtettem az arcomat.
- Ez... Ezt nem itt kéne megbeszélni - nyögtem ki magas hangon, mire Taehyung csuklón ragadott és kivezetett a teremből, egyenesen az egyik legelhagyatottabb folyosóig. Esélyem és időm se volt ellenkezni.
- Itt már jó? Szóval, csókolóztatok már?
Idegesen néztem körbe, de nem volt senki a közelben, csak Jungkook, aki kicsit lemaradt, így csak most ért oda hozzánk.
- Dehogy, Tae... Csak két hete kerültünk közelebb egymáshoz...
- És, hogy jöttetek össze? - csillant fel a szeme.
- Hát ez... Izé, én... Én áthívtam magamhoz... - fürkésztem a padlót rákvörös fejjel - Miután sírt a suli előtt...
- Tényleg, akkor mi volt? - vált át Taehyung arckifejezése aggódóra - Sose láttam azelőtt sírni.
- Ezt... Ezt nem tudom, elmondhatom-e - néztem egy pillanatra a szemébe, majd újfent lesütöttem a pillantásom - Nagyon személyes. A lényeg, hogy Hobi nem olyan gondtalan, mint amilyennek látszik. Neki is vannak problémái...
Taehyung tovább akart kérdezősködni, de Jungkook a vállára tette a kezét, ezzel megállítva.
- Tae, menj vissza, mindjárt csengetnek. Pár perc és mi is jövünk - pillantott ellentmondást nem tűrve a fiatalabbra, mire az szóra nyitotta a száját, de végül csöndben maradt. Egy aprót bólintott, inkább magának, majd megfordult és eltűnt a sarkon. Jungkook még pár másodpercig bámult utána, megvárta, míg elhalkulnak a cipőkopogásai, majd felém fordult.
- A szüleivel van megint valami, ugye? - kérdezett rá bevezetés nélkül - Hoseoknak.
Tudsz a szüleiről? -döbbentem meg - Honnan?
Kicsit mintha zavarba jött volna.
- Hát, egyszer hallottam egy beszélgetésüket Namjonnal... - nézett félre, hire hitetlenkedve pislogtam rá.
- Hallgatóztál?
- Nem! - kezdett tiltakozásba egyből - Az öltöző vécéjében voltam, ők meg az öltözőben és minden áthallatszot! Meg... Akkor hallottam Hoseokot először sírni. Kíváncsi voltam.
A szívem kihagyott egy ütemet. Hobi eddig csak Namjoonak mondta el a gondjait, csak benne bízott meg. Valószínüleg Namjoon mindenről tud és talán még Jungkook is tájékozottabb nálam.
- Mit hallottál? - kérdeztem végül a számat rágva, mire a fiú rámnézett, de nem szólt semmit - Kérlek, Kook! Hobi sosem beszél nekem a családjáról, de tudom, hogy ez az egyik legnagyobb sérelme. Segíteni akarok neki, látni akarom őszintén mosolyogni!
A fiú összeszorította a száját, majd kibámult a mellettünk lévő ablakon.
- Nem hallottam az egészet. Azt mondta, az anyja elköltözött miatta és vitte a nővérét is, meg hogy hiába nem szereti az anyja, ő nagyon szereti. Hogy csak egy rendes családot akar és azt, hogy a szülei meggyógyuljanak és szeressék őt. Aztán... - nyelt egyet, nekem pedig könnyek marták a szememet - Azt mondta, hogy mindenkinek igaza van, aki holtan akarja látni, mert nem lenne szabad élnie...
Forró könnycseppek folytak végig az arcomon, le az kezemre, amit a számra szorítottam, visszafojtva ezzel a kitörő zokogást.
Emlékszem, említette, hogy az anyja nem bánt vele túl jól, de bele sem gondoltam, mennyire megtörhette ez a lekét. Azt mondta, egész életében azt hallgatta, hogy bár meg se született volna. El se tudom képzelni, min mehetett keresztül, de ennek ellenére mégis képes mosolyt színlelni. Ennyi év alatt szinte senkinek nem tűnt fel, hogy mekkora baj van, ezért megtanult úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Muszáj beszélnem vele.
Látni akarom őszintén mosolyogni.
Jungkook ilyedten a vállamra simította a tenyerét.
- Jimin, jól... - hangját a csengő fülsüketítő zaja szakította félbe, mire mindketten összerezzentünk. Összeszorított ajkakkal nézett rám, majd vett egy nagy levegőt és kihúzta magát.
- Meg fogjuk őt védeni - emelte rám a szemeit, melyekben elszántság csillant - Én nem hagyom, hogy akárki bántsa, te pedig ott leszel neki. Jelenleg ez a legtöbb, amit tehetünk.
Egy lágy mosolyt küldött felém, majd a kezembe nyomott egy zsepit és elindult vissza az osztályterembe.
Mi volt ez? Miért... Miért viseli ennyire a szívén Hoseok sorsát?
Most nincs időm ezen gondolkozni. Rendbeszedtem magam egy kicsit, a mosdóban megmostam az arcom, majd sietős léptekkel haladtam az órámra. A tanár csak egy szúrós pillantással nyugtázta a késésemet, mire elnézést kértem és leültem a helyemre. Miközben előpakoltam a felszerelésem, az órára pillantottam.
Még több, mint harmincöt perc a szünetig.
Látni akarom Hobit...

Kínszenvedés volt a maradék idő. Amint megszólalt a csengő, indultam is egy emelettel feljebb, Hobiék terme felé.
Arra jutottam, hogy nem említem meg a családját, akármennyire is szeretném, hogy beszéljen róla. Most boldogabbnak tűnik, mint álltalában, ezt nem ronthatom el...
Minden szünet ugyanúgy telt. Óra végén már siettem is Hobihoz, hogy együtt tölthessük azt a pár percet.  Amikor odaértem, a karjaiba zárt és egy puszit nyomott a hajamba, mire felnevettem és zavaromban beletúrtam a tincseimbe. Már kezd lenőni a festett rész, el kellene mennem fodrászhoz. Talán ezúttal lehetne valami izgalmasabb színű, ahogy már régóta szeretném, talán rózsaszín. Az mindig is tetszett, már úgysem piszkálhatnak azzal, hogy meleg vagyok. Amikor ezt megemlítettem neki, felnevetett és mosolyogva közölte, hogy neki nagyon tetszene, így biztosan olyan lesz. Olyan szép, amikor szívből mosolyog!
Azt hiszem, kezdek többet érezni iránta, napról napra egyre nagyobb örömmel tölt el, ha láthatom. Aznap, amikor majdnem megcsókolt, még nem gondoltam, hogy ennyire boldoggá fog tenni a puszta létezése is.
Az utolsó órán már alig bírtam magammal. Megígérte, hogy elmehetünk sétálni a tengerpartra, ha vége van a sulinak, csak mi ketten. Ilyenkor, ősszel már nem nagyon jár arra senki.
A füzetembe firkálgattam, mikor a hangosbemondó öreg recsegése törte meg a tanár magyarázatát.
- Jung Hoseokot várják az igazgatói irodába! - hallatszott a megszokott női hang, ám hiányzott belőle az unottság vagy düh, ami általában jellemzi. Helyette inkább... Tárgyilagosnak hatott.
Minden porcikámban ledermedtem, a toll is kiesett a kezemből. Mi történhetett, ami miatt  az óra közepén kell bemennie?
Innentől pokol minden perc. Képtelen vagyok nyugton maradni, folyton helyezkedek, kattogtatom a tollamat, a tanár rám is szól érte.
Mikor kicsöngetnek, futni kezdek a termük felé. Már húsz perc telt el, mióta behívták, vissza kellett érnie!
Már páran kimentek a teremből, mikor odaértem, az ajtón kilépő srácnak neki is mentem. Odabent Namjoon pakolt lassan és... Egyedül.
- Hol van Hobi? - kérdeztem kétségbeesetten, mire csak szomorúan rámemelte a tekintetét.
Nagy levegőt vett és és a vállára dobta a táskáját.
- Induljunk el, jó? Hozd a táskád, megvárlak a bejáratnál - mondta egy szomorú mosoly kíséretében, majd elindult lefelé, meg se várva, mit reagálok.
Egy pillanatig csak pislogtam utána, majd, sietve lerohantam a termünkbe a táskámért. Mindent beleszórtam a táskámba és percek alatt lent termedtem az ajtónál. Namjoon már várt rám.
Arckifejezését látva ijedségem félelembe váltott, még sose láttam ennyire komolynak. Szó nélkül vártam, mire pár másodperc múlva felsóhajtott.
- Hoseok apja kórházba került - mondta ki végül, majd az ajkába harapott - Azt se tudta, hogy beteg, de valami komoly baja van, ennél én se tudok többet.
A szám elé kaptam a kezem és ma már másodszorra eredtek el a könnyeim. Mi történhetett?
Nem tudtam, mit mondjak, csak hagytam, hogy a sós cseppek végigfolyjanak az arcomon. El se tudom képzelni, mit érezhet. Remélem, nincs nagy baj...
Ugyan, már hogy ne lenne? Az apja kórházban fekszik, neki pedig úgy kellett berohannia hozzá, hogy ne lenne baj?
Összerezzentem, amikor csörögni kezdett a telefonom. Egyből le akartam rakni, amíg meg nem akadt a szemem a képernyőn villogó néven, mire egyből a fülemhez kaptam a készüléket.
- Hobi, jól vagy? - kérdeztem aggódva, meg se várva, hogy beleszóljon - Mi történt, apukád jól van?
A vonal másik végéről zokogás és szaggatott lélegzetvétel hallatszott, majd a fiú kétségbeesett hangja szólalt meg.
- Nem akarok anyához menni! - torkát elszorították a könnyei és olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem - Utál, tudom, nem akarok hozzá költözni!
Teljesen lesokkolódtam. Sosem hallottam még ennyire ijedtnek a hangját.
- M-mi történt?
- Apa... - zokogta, majd megpróbált levegőt venni, de csak szaggatottan sikerült, szinte fuldoklott a sírástól - beteg, be-bent kell maradnia, én pedig ne-em lehetek otthon egyedül - nyelt egyet - Elkü-üldenek anyához, de nem akarok o-oda menni. Anya utál és me-messze leszek t-tőled is...
Képtelen voltam megszólalni, mintha mellbe vágtak volna, úgy szorult ki a levegő a tüdőmből. Pedig minden olyan szépen ment! Pár napra boldogok voltunk és így kell végetérnie?
Namjoonra néztem, aki szintén hallott mindent, így tágra nyílt szemmel pislogott rám.
- Várj meg ott, megyek - mondtam gyorsan, majd leraktam a telefont, majd el sem köszönve Namjoontól eredtem futásnak. A buszon ülve írtam egy üzenetet anyának, hogy későn jövök, majd próbáltam összerendezni magamban a dolgokat, hogy Hobi ne ebben állapotban lásson. Mikor leszáltam a kórháznál és sikerült körülbelül megnyugodnom, beléptem az épületbe.
Most legyél erős, Jimin...

Héjjjjjjj! Utáljatok c:
Ezt a részt köszönjétek annak a három introvertált csodának, akik addig basztattak, amíg meg nem írtam:') Most pedig megyek, megölöm magam, mielőtt ők találnak meg :'3
Mindemellett köszönet a borítóért a kedvenc kis depresszív hóvirághajtásomnak és fogyitársamnak, luv uuuu cc: