Bátrak (Jihope) |szünetel|

3. - Terhek

Egy hét telt el azóta a bizonyos nap óta és Jimin minden nap a közelemben volt. Próbált beszélni velem, de pár mondat után leráztam. Nem akartam a szemébe mondani, miért nem segítek. Kerültem a tekintetét, lehajtott fejjel járkáltam a folyosón, nem néztem fel a könyveimből a teremben. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő világot.

Tudtam, hogy a többiek is észrevették, hogy valami nincs rendben. Próbáltam a legtöbbet kihozni magamból, nem mutatni a fájdalmat, mosolyogni, de nem volt egyszerű. Nem csak Jimin és Hana ügye bántotta a lelkem, hanem korábbi sérelmek is voltak bőven. Olyanok, amiket nem hever ki egyik napról a másikra az ember, amiből nem tud egyedül felállni. Olyanok, amiket ha elnyomsz, felemészt belülről. Olyanok, amikről Namjoon is csak felszínesen tud...

Nyeltem egyet, amikor meghallottam a csengőt. Vége az utólsó órának. Ami azt jelenti, hogy két órán keresztül a tesiteremben leszünk és Jimin is ott lesz. Nem akarok vele beszélni...

A lehető leglassabban mentem le a lépcsőn, majd végig a folyosón. Namjoon nem szólt semmit, csak jött mellettem.

Mit kéne tennem? Tényleg jó ez így? Vagy a bűntudat miatt még nagyobb teher szakad rám, mintha egyszerűen csak segítenék neki...?

Miért csinálom ezt? Így mindenkit csak bántok. Tudom, hogy mennyire rossz most Jiminnek. Tudom milyen elveszett lehet ilyenkor az ember, hogy mennyire egyedül tudja magát érezni, mégis... Mégis olyan nehéz odamenni hozzá...

Namjoon megállt mellettem, mire én is megtorpantam. A tornaterem ajtajára egy papír volt ragasztva, ami leírta, hogy az elkövetkezendő pár napban nem használható a terem valami felújítás miatt. Csalódottan sóhajtottam, hiszen a tánc volt az egyetlen dolog, ami színtiszta örömöt csempészett az életembe, de... Így legalább pár napig távolabb leszek Jimintől.

- Akkor hazamegyünk? - kérdeztem, mert nem nagyon van más hely, ahol összegyűlhetnénk gyakorolni. Ráadásul senki nincs itt rajtunk kívül.

- Úgy néz ki - húzta el a száját - De átjöhetsz hozzánk, ha gondolod. Nálunk elég nagy a kert, hogy ketten elférjünk. Meg amúgy is jó lenne, ha segítenél pár mozdulatnál - vakarta meg a tarkóját, mire felnevettem. Namjoon ritkán kér ebben segítséget, hiába tanul nehezen táncokat. Nekem sokkal könnyebben mennek, igaz, jelentősen előbb kezdtem, mint ő.

- Szívesen - feleltem mosolyogva, majd elindultunk haza. Azonban alig értünk ki a főbejáraton, Jimin hangját hallottam meg.

- Hoseok, beszélhetünk? - kérdezte halkan, de határozottan. Ilyedten fordultam felé és beletelt pár másodpercbe, mire megtaláltam a hangom.

- Én most... - könyörgő volt a tekintete, egyszerűen fájt belenézni - Sajnálom...

Elfordultam tőle és sietős léptekkel indultam el, de Jimin megragadta a kezem.

- Nem miattam - nézett a szemembe jelentőségteljesen -, miattad.

A hangja nem tűrt ellentmondást. Kelletlenül elköszöntem Namjoontól és lehajtott fejjel álltam Jimin előtt. Kiszolgáltatottnak és gyengének éreztem magam, pedig tudtam, hogy sosem bántana. Ő nem olyan. Mégis féltem.

- Más vagy mostanában - kereste Jimin a tekintetem, de nem néztem a szemébe - Kevesebbet mosolyogsz.

Összeszorítottam a kezem, körmeim a tenyerembe vájtak.

- Csak van egy-két dolog mostanában, ami nem úgy megy, ahogy szeretném. Nem kell aggódnod.

Jimin összefonta a kezeit a mellkasa előtt, testtartása szorongóvá vált.

- Nem miattam van, ugye? - kézdezte bűntudttól túlcsorduló hangon - Azért, amit múlt héten mondtam... Azóta nem beszélsz velem.

Megráztam a fejem, de nem szóltam semmit. Hogy mondjam meg, mi a bajom?

Jimin aprót sóhajtott, majd egy fél lépéssel közelebb jött.

- Akkor mi az? - nézett a szemembe - Ha elmondod, segíthetek...

Gombóc ült a torkomban, alig tudtam tőle nyelni. Talán, ha elmondom neki, akkor kicsit könnyebb lesz. Viszont nem akarom az ő vállára helyezni a gondjaimat, bőven elég, ha én szenvedek tőlük. De ha egyszer egyszer megszakadok alatta!

- Bánt, hogy nem tudok segíteni neked - kezdtem halkan, remegő hangon -, de nekem is vannak problémáim. Akkor is, ha nem látjátok. Egyszerűen... Egyszerűen nem bírok többet cipelni - meleg könnycseppek folytak végig az arcomon és hulltak a földre - Nem tudok neked segíteni, mert sokkal de sokkal mélyebben vagyok mint te...
Jimin ilyedten nézett rám. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Végül felemelte a kezét és óvatosan letörölte a szemem sarkában összegyűlt sós cseppeket.
-Sajnálom, Hoseok - hallatszott a hangján, hogy összeszorult a torka - Nem tudtam, hogy...
N

em fejezte be a mondatot, én pedig csak néztem őt. Így zavartan, szégyenlősen tényleg nagyon hasonlított Hanára...
Elkaptam róla a fejem, mire egy csapatnyi szempárral találtam szembe magam. Mindenki minket figyelt. Engem, aki sírt, annak ellenére, hogy még csak nevetni látták és Jimint, aki félreérthetően közel állt ahoz, aki a fiúkat is szereti.
Mozgolódtak, sugdolóztak, a lányok utálatos pillantásokat küldtek felém. Beharaptam az alsó ajkam, majd egyszerűen elrohantam. Nem tudtam, hova, csak futottam. Nem bírtam az emberek undorodó, dühös pillantásait, nem tetszett, hogy látták a másik oldalamat is. Azt akarom, hogy a boldog, gondtalan Hobit ismerjék. Az egy kis részem, de nem teljesen én vagyok...
- Hoseok! - kiáltott utánam Jimin, majd lépteket hallottam magam mögött. Gyorsabb tempóra kapcsoltam. Nem akartam, hogy utolérjen.

Nem tudom, meddig futhattam, de már besötétedett. Apró hópelyhek pettyezték az eget, pedig még csak ősz vége volt.
Amikor befordultam az egyik mellékutcába, nem bírtam tovább. Nehezen lélegezve, fáradtan guggoltam le és dőltem a falnak. Összehúztam magamon a kabátot, de még így is fáztam. Fehér párafelhő lebegett az arcom előtt.
Körülnéztem. Jó messze kerültem a sulitól, valahol a belvárosban lehetek. A főutcán rengetegen lézengtek, de senki nem vett tudomást rólam. A térdemre hajtottam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim patakokban follyanak az arcomon.
Utálok sírni. Anya mindig azt mondta, hogy a fiúk nem sírnak. Nekik erősnek kell lenniük, legyőzni minden félelmüket, rendíthetetlennek tűnni. Ha valamikor elkezdtek hullani a könnyeim, nem vígasztalt meg, nem adott zsepit, csak rámszólt, hogy hagyjam abba. A táncot se támogatta, mert szerinte azt csak a lányok csinálják. Mindent megtettem, hogy elnyerjem anya figyelmét, de ő mindet a nővéremnek adta.
Én csak azt akartam, hogy büszke legyen rám...
- Megvagy! - hallottam meg Jimin hangját, mire fölkaptam a fejem. A fiú a térdeire támaszkodva, lihegve állt előttem.
Meg akartam kérdezni, hogy talált meg, de nem tudtam szóra nyitni a számat. Leguggolt hozzám, megfogta a felkaromat és mélyen a szemembe nézett.
- Segítsünk egymásnak, jó? - kérdezte reménykedő hangon - Ha megosztjuk a terhet, jobb lesz. Közösen könnyebb cipelni.
Óvatos mosolyra húzta a száját, mire megtöröltem a szemem és lassan bólintottam.
Nem tudom, miért csinálja ezt. Nem akarhat magának rosszat. Miért akar segíteni, amikor ő maga is segítségre szorul?
Beharaptam az ajkam. Hiszen én is ezt csinálom...
- Rendben - mosolygott és mintha könnyes lett volna a szeme - Gyere ide...
Szorosan magához ölelt, én pedig megmarkoltam a kabátja hátát és a vállára hajtottam a fejem.
Egyetlen gondolat kúszott a fejembe:
Talán most minden könnyeb lesz...

Sziasztok! Haaarmadik rész :D Általában szoktam én ilyen gyakran irogatni, csak szólok ':D
Nem lett túl érdekdeszítő, de remélem, tetszett :) Nemsokára találkozunk owo