Bátrak (Jihope) |szünetel|

6.- Lépések

Jiminék picit több, mint fél órányira laktak tőlünk egy aranyos, kertes házban. Egész úton beszélgettünk, mindenről, ami csak eszünkbe jutott. A szemei csillogatak, amikor belemerült egy történet mesélésébe és az arca felragyogott, akárhányszor rámosolyogtam. Talán mégis lenne esélyem...?

 - Megjöttünk! - kiáltotta Jimin, amikor beléptünk a házba, mire egy kedves mosolyú nő sietett elénk.

 - Jó napot! - hajoltam meg finoman, amit ő azonnal viszonzott.

 - Szervusz! Örülök, hogy itt vagy!

Nem tudtam, mit feleljek, így csak bólintottam és lehámotzam magamról a cipőt és a kabátot.

 - Jimin mesélt rólad. Azt mondta, te vagy a legjobb táncos a csapatban.

A fiúra néztem, de ő csak finom mosollyal az arcán megvonta a vállát. Tényleg így gondolja? Ő sokkal többet gyakorol, mint én. Mindannyiunknál többet. Talán már sokkal jobb nálam, egyszerűen csak nem veszi észre.

Ah, muszáj most ilyenekre gondolnod?

 - Köszönöm, igyekszem - vakartam meg a tarkómat.

 - Gyere, menjünk a szobámba - intett Jimin, mire elindultam utána. Már az ajtóban állt, mikor hirtelen megtorpant, majd vörös arccal felém fordult.

 - Öhm, ne lepődj meg a szobámon, az öcsém mindig hoz pár ajándékot onnan, ahol tanul és nem nagyon tudom őket máshova rakni, úgyhogy mindenhol azok vannak, de ne nevess ki - tördelte az ujjait és a padlót bámulta, majd hirtelen felnézett rám. Csak elmosolyodtam, mire megfordult és beléptünk a helyiségbe.

Mintha a nővérem szobájába csöppentem volna. A fehér falakat rajzok és fotók borították, az asztalon, polcokon és a pasztellszínű ágyneműn pedig mindenhol plüssök ültek. Jimin pirongva tett arrébb egy nagy macit, hogy le tudjunk ülni az ágyára. Borzasztó aranyos, mikor zavarban van!

 - Ez nagyon édes - értem finoman egy apró, rószaszín cica orrához - Mármint hogy plüssöket gyűjtesz. Nekem nincs ilyesmi hobbim.

 - Akkor mit csinálsz szabadidődben? - kérdezte, mire beharaptam az alsó ajkam.

Mit csinálok? Semmit. Fekszem az ágyamban és harcolok a gondolataimmal. Próbálom túlélni a napot és reménykedem abban, hogy a holnapi jobb lesz. Ez persze általában nem jön be, de nem baj. Csak kell valami kapaszkodó, hogy a sötétség ne szippantson teljesen magába.

 - Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd - húzta az ölébe az előbbi macit, felhúzott térdei és a mellkasa közé szorította. Száját eltakarta a játék feje - Végül is még nem nagyon ismerjük egymást. Megértem, ha vannak titkaid...

Édesen, félve pillantott rám. Kihagyott egy ütemet a szívem.

Lehet, hogy nem ismerjük egymást túlzottan, de szeretném, ha ez vátozna. Az pedig csak úgy lehetséges, ha megnyílok felé. Úgyhogy nagy levegőt vettem és felkészítettem magam arra, hogy végre kilépjek a komfortzónámból.

 - Nem nagyon csinálok semmit - sütöttem le a szemem - Kikelni sincs erőm az ágyból, mióta... - csak suttogva tudtam beszélni - Mióta anya elköltözött.

Jimin nem szólt semmit, csak meglepetten ült mellettem. Könnyek marták a szememet. Óvatosan simogatni kezdte a hátamat, ami most egyszerűen nem nyugtatott meg.

 - Sajnálom, hogy ilyet kérdeztem - mondta végül - A-az én szüleim is elváltak, tudom, milyen érzés...

 - N-nem váltak el - szipogtam - Szeretik egymást. Anya csak engem utál, miattam ment el - csuklott el a hangom. Most először mondtam ki hangosan, gyakorlatilag egy idegennek. Meztelennek és sebezhetőnek éreztem magam, ahogy a titkom ott lebegett körülöttünk. A titkom, ami már nem csupán az enyém...

 - Hoseok - kezdte, de láttam rajta, hogy nem tudja, mit mondjon - Ez... Ez biztosan nem igaz! Minden anya szereti a gyerekét.

 - Ez naív felfogás.

 - Nem, nem az! Az ő része voltál. Hogy tudna utálni?

 - Úgy, hogy soha nem is akart engem! Neki csak a nővérem kellett, aki szép és okos és lány. Tudod, hányszor vágta a fejemhez hogy bárcsak meg se születtem volna? - remegett meg a hangom, a könnyek végigfolytak az arcomon - Minden egyes nap, tizenhét éven keresztül. Minden egyes rohadt nap.

Kitört belőlem a zokogás, és semmi nem állíthatta meg. A térdemre hajtottam a fejem, mire Jimin közelebb ült hozzám és szororsan átölelt. Éreztem a lehelletét a nyakamon, felgyorsult a légzése. Nem sokkal később ő is szipogni kezdett.

 - Én... - suttogta és nyelt egyet - Annyira szeretnék segíteni neked... De nem tudom, hogyan...

A vállára hajtottam a fejem és én is átöleltem. Éreztem, ahogy levegőt vesz, éreztem, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Éreztem, hogy a karjaiban tart, erősen, mintha egy hurrikán se szakíthatná el tőlem. Határozott volt, és nekem most épp erre volt szükségem. Hogy legyen egy sziklaszilárd biztos pont az életemben, akihez fordulhatok.

Hiába érzem jól magam Namjoonal, neki is megvannak a saját problémái, amikről egyszerűen nem hajlandó beszélni. Van, hogy hetekig nem beszélünk. Így nehéz megbízni valakiben.

Miért tudok jobban megbízni Jiminben, ha szinte csak most ismertem meg?

Rázott a zokogás és képtelen voltam megszólalni a torkomban lévő csomótól. Minél közelebb voltunk egymáshoz, annál jobban biztonságban éreztem magam.

Jimin könnyeit éreztem meg a nyakamon. Végigfolytak a puha bőrön, majd a póló felitatta őket, és csak egy sötétebb folt emlékeztetett arra, hogy valaha is voltak.

Nem akartam elengedni, de látnom kell az arcát. Lazítottam egy picit az ölelésen és hátrébb hajoltam, mire a fiú felém fordította a fejét. Elakadt a lélegzetem, mikor észrevettem, mennyire kicsi az arcunk között a távolság. Kedves, ébenfekete szemeiben könny csillogott, rézszőke tincsei kócosan hullottak a homlokára, orcája kipirult és nedves volt a sírástól. Sosem láttam még ennél szebbet...

Lassan még közelebb hajoltam hozzá, Jimin arcán értetlenség tükröződött. Nem tudta, mi történik. Nem tudta, mit csináljon. Csak ült, mozdulatlanul, várva, hogy mit fogok csinálni.

Már csak centikre voltunk egymástól, orrunk majdnem összeért. A fiú telt ajkai finoman elnyíltak. A homlokának döntöttem a homlokom, mire alig érezhetően összerándult. 

Jimin kősziklából újra törékennyé vált.

Hosszú másodpercekig csak néztük egymást, halkan lélegezve, meghitten. Abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy megteszem, hogy megcsókolom. Aztán megláttam a szemeit...

Zavarodottság és ilyedtség kavargott bennük, könnyektől ragyogtak. Nem értette, mi történik, hogy miért csinálom ezt. Úgy éreztem, hogy a legapróbb érintésemtől is szilánkokra törne. Olyan szilánkokra, amit én képtelen lennék újra összerakni.

Beharaptam az ajkam és egy könnycsepp futott le az arcomon. Nem tehetem ezt vele. Nem tudhatom, akarja-e. Talán... Talán az első csókja lenne. És én senki első csókját nem érdemlem meg.

Újra a vállára hajtottam a fejem, még szorosabban öleltem magamhoz. Nem akarom elveszíteni.

Csak maradj mellettem, Jimin. Maradj mellettem, kérlek. Melletted biztonságban érzem magam. Nem akarok újra egyedül lenni...