Bátrak (Jihope) |szünetel|

8.- Napfény

Gyorsan vert a szívem. Nem értettem, mi történik, de nem is akartam megérteni. Néhány dolognak akkor van a legnagyobb varázsa, ha nem érted igazán.

Csak bámultam a sötétbe, Hoseok vállára hajtva a fejem. Éreztem minden lélegzetvételét, önkéntelenül is átvettem a ritmusát. Egyszerre emelkedett és süllyedt a mellkasunk és ez egyfajta meghittséget csempészett körénk. Arra jöttem má, hogy nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Igy szeretnék maradni, amíg csak tehetem. Közel valakihez, akinek igazán számítok...

Egyikünk se szólalt meg, de nem volt kínos a csönd. Hoseok hüvelykujja a kézfejemet kezdte cirógatni, óvatosan, mintha nem lenne biztos magában, mire megborzongtam.

- Nem jó? - kérdezte halkan, bizonytalan hangon.

- Dehogynem - mosolyodtam el. Annyit álmodoztam arról, hogy egyszer valakinek számítani fogok. Hogy így fogok valakinek számítani. És most itt van mellettem az, aki megadhatja nekem, amit szeretnék.

- Örülök - suttogta Hoseok - Hogy elfogadtad amit... Amit érzek. Nagyon örülök neki.

Boldognak tűnt, szája sarkában mosoly bújkált, félig lehunyt pillái árnyékot vetettek az arcára. Az egész fiú nyugalmat árasztott magából.

- Ho... Hobi? - kezdtem, mire örömtelien pillantott rám. Most először szólítottam a becenevén - Volt már... Volt már valakid ezelőtt? - kérdeztem, és éreztem, ahogy pír kúszik az arcomra, bár ő ezt nem láthatta. Hobi újra a sötétséget kezdte bámulni.

- Voltam már szerelmes, de... Valahogy sose jött össze - nevetett fel keserűséggel és bánattal a hangjában, majd elkomorodott.

Mondani akartam valamit, mielőtt újra a gondolataiba merül és újra szomorú lesz, de nem tudtam, mivel vígasztalhatnám meg. Helyette csak lassan felemeltem a fejem a válláról és felé fordultam. Mielőtt akármit is tehetett volna, az arcához érintettem az ajkaimat, a füle tövéhez, csak egy egészen rövid pillanatra.

Hobi meglepetten fölvonta a vállait és az apró csók helyéhez érintette az ujjbegyeit, mintha el sem tudná hinni, mi történt. Tágra nyílt szemekkel pillantott rám, majd szélesen elmosolyodott.

- Én itt vagyok, jó? - sütöttem le a szemem - Mostmár nem kell aggódnod...

Szóra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak bólintott és eltakarta az arcát. Ugye nem sír?

---

A kezembe temettem az arcom. Jimin mióta ilyen... Merész? Eddig rámnézni se nagyon mert, most pedig... El sem tudom hinni. Olyan aranyos...

A kicsi kezét éreztem meg a csuklómon, majd elhúzta őket maga felé. Ránéztem, és zavaromban csak pislogtam rá, nem tudtam, mit csináljak. Éreztem, hogy el vagyok pirulva, de még ebben a gyenge fényben is láttam, hogy ő is.

Nem tudtam, mit kéne mondanom, így csak egy szoros ölelésbe vontam. Beletúrtam rézszőke tincseibe, ő pedig a vállamba fúrta az arcát és szorosan kapaszkodott belém. Egy óvatos puszit hintettem a nyaka hátuljára, mire felhúzta a vállait és felnevetett. Hangja magas volt és csilingelő, ott és akkor el se tudtam volna képzelni szebbet.

Mosolyogva ültünk egymás karjaiban, minden bajt és bánatot elfeledve. Nem fenyegettek minket az érzéseink, a titkaink, nem érdekeltek más emberek.

Abban a pillanatban minden tökéletes volt és semmit nem akartam jobban, mint hogy mindez így is maradjon.

---