ott ült, a szépen lakkozott, világos barna padon, és meredten bámulta a festményt.
pont, mint minden egyes nap.
már két hete.
senki nem figyelt rá, senki nem vette észre, se őt, se a festményt. valahogy senki más tekintetét nem vonzotta, csak a lányét.
de az ővét szüntelenül. nem fordult balra, sem jobbra. néha megszorította a padot, de semmi mást nem csinált.
egyszerűen semmit.
azt hittem, hogy megőrültem, vagy talán ő őrült meg, hiszen minden egyes nap ott ült, ugyan ott, és csak meredt az alkotásra.
sosem maradtam zárásig, hogy megtudjam, távozik-e egyáltalán, vagy a biztonságiak tessékelik ki.
inkább csak leültem egy olyan helyre, ahol semmiképp nem vehet észre, és néztem őt.
nem értettem.
nem értettem, hogy mit csinál itt, miért nem mozdul.
és azt sem, hogy miért érdekli ennyire az a festmény.
nem volt különleges, a színek nem harmonizáltak, és szépnek sem mondhatta az ember. nem volt olyan, ami miatt érdemes perceken, sőt órákon át egy helyben ülni.
csak egy festmény volt.
hazamentem, és másnap, amint időm adódott, visszamentem.
és ott volt.
nem mintha meglepett volna, vagy ilyesmi.
de már csak azt tudtam várni, hogy mikor nem találom ott.
vártam, hogy ne lássam, de egyszerre féltem is tőle.
nem gondolkoztam azon, hogy esetleg megszólítom, de még azon se, hogy mellé üljek. azt hiszem szerettem egyszerűen csak nézni.
mint ő a festményt.
pont annyira megszállottan. talán mindketten ugyan azt kerestük, csak ő a vászonra öntött, kesze-kusza vonalak között, én meg benne.
a következő napon is elmentem a múzeumba.
és a lány nem volt ott.
a szívem hevesen dobogott, és azonnal hatalmas üresség telepedett a mellkasomba. szorított, összepréselt, szétcincált.
csak néztem a padot, az üres padot, amin több hét után először nem volt ott a lány.
odamentem, és leültem, majd felnéztem a festményre.
és még mindig nem értettem. közelebbről sem volt különleges.
színes, de egyhangú.
körbenéztem, bejártam az egész múzeumot, hátha a lány talált magának egy másik műalkotást, amit szüntelenül bámulhat, de sehol sem volt.
a kijárat felé újra megálltam a festmény előtt. de csak pár pillanatra. ránéztem, próbáltam más szemmel látni.
meg akartam érteni, hogy miért volt itt ilyen sokáig a lány.
azt pedig még jobban, hogy most miért nincs itt.
nem tudtam mit csináljak, össze voltam zavarodva, a gondolataim sorba tiporták el egymást, ahogy próbáltam újabb és újabb magyarázatokat találni.
úgy éreztem, hogy jobb, ha hazamegyek, mielőtt felemésztem magam.
másnap is visszamehetek. hátha a lány is visszajön.
hazaértem, de nem éreztem magam otthon.
fáradtan kapcsoltam fel a villanyokat a lakásban, majd a tegnapról megmaradt ebédemet beraktam a mikróba.
átmentem a nappaliba, és bekapcsoltam a tévét, remélve, hogy történt valami olyan a világban, ami kicsit jobb kedvre deríthet.
de semmi másról nem beszéltek, csak balesetekről.
a forró tányérral a kezemben ültem le a kanapéra, majd felhangosítottam a televíziót.
híradó.
még több halál.
lehunytam a szemeimet.
"a két hónapja eltűnt blanche hart holttestét ma megtalálták egy jersey-i nő lakásában."
kinyitottam a szemeimet.
a tévé színes szemcséi egy barna hajú lány képét mutatták a felső sarokban.
a lány nem mosolygott, de nem is volt szomorú. csak közömbös.
pislogtam.
a vonásai hirtelen kiélesedtek, és mozdulni sem mertem.
"az áldozat gyilkosa egy harminc éves festő. a holttestet a nő műtermében találták meg, teljesen meztelenül. a nő bevallotta, hogy szexuális kapcsolatban volt a fiatal lánnyal, de hart véget akart vetni a viszonyuknak, ezért hirtelen felindulásból több szúrással végzett vele."
a hideg végigfutott a gerincemen.
az egész testem kellemetlenül bizsergett, éreztem a csontjaimban, és az ereimben.
a levegő alig jutott le a tüdőmbe.
felismertem, hiába csak oldalról láttam az arcát. túl különleges, túl emlékezetes volt.
a lány, aki eddig heteken át meredt egy festményre, most ugyanúgy nézett vissza rám a tévé képernyőjéről.
"az elkövető leghíresebb festménye jelenleg is a helyi múzeumban függ, aminek ügyében a család már felkereste az intézményt."
láttam a szemeim előtt, ahogy a lány, aki mellett mindenki elment, aki meg sem mozdult, csak nézi azt a nyamvadt festményt, amit a gyilkosa készített.
kikapcsolom a televíziót.
